"Figyelem, ez nem gyakorlat!" - Roger Waters Budapesten lépett fel

Roger Waters, ahogy a jelenlegi koncertsorozatának plakátján is áll, „a Pink Floyd aranykorának alkotója” „élete első búcsúturnéjá”-nak európai szakaszát kezdte meg 2023 márciusában. A 40 állomásosra tervezett turné 19. helyére került a budapesti koncert, amelynek az MVM Dome adott otthont április 23-án.

Több évtizedes tapasztalattal rendelkező zenészeknél a koncertlátogató a legmagasabb szintű profizmust várhatja el, teljes joggal. Márpedig Roger Waters 2023 szeptemberében tölti be a nyolcadik x-et, pályafutását a Pink Floyddal közel hatvan évvel ezelőtt kezdte. Ezt a turnét 2020-ra tervezték, de a jól ismert okból – COVID-19 pandémia – el kellett halasztani, majd az európai 40 koncertből két krakkói helyszínt töröltek, Waters ukrajnai háborúval kapcsolatos vitás kijelentései miatt.

Roger Waters sosem rejtette véka alá politikai nézeteit, és a világ vezető hatalmaival – és azok élén álló vezetőkkel – kapcsolatos kritikáját. Gyermeki hittel, rendületlenül küzd a saját eszközeivel a világbékéért, az emberi jogokért, a rasszizmus, a kirekesztés és az elnyomás ellen. Saját hivatalos kijelentéseiből, nyilatkozataiból – és persze zenéjéből – az értő fül meghallhatja, hogy egy társadalmi problémákra érzékeny művész naiv, de jóindulattól vezérelt, szenvedélyessége miatt olykor nem feltétlenül kellő körültekintéssel megfogalmazott követelései, kiáltásai ezek. Hisz a nyitottság, a kommunikálás erejében, abban, hogy tárgyalásokkal meg lehet oldani fegyveres konfliktusokat is, és hogy az egyenlőtlenségek elsimításával eltűnik az emberekből a késztetés mások elnyomására. Indíttatásainak megértéséhez – és így van ez minden esetben, amikor tényleg meg akarunk érteni valakit –nem árt ismerni a hátterét, felmenőit is, de aki nem óhajt ennyire belemászni Roger Waters lelkivilágába, annak legalább annyit illik tudnia és elfogadnia, hogy egy második világháború alatt született, építészből lett zenészről van szó – miért csodálkoznánk hát azon, hogy éppen az foglalkoztatja, ami…?

Roger Waters koncert képekben - klikk a fotóra

Ő maga egyébként tisztában van azzal, hogy rendesen éri őt kritika amiatt, hogy „politizál” a zenéjével is, ezért a koncertjeit manapság azzal kezdi, hogy felhívja a figyelmet: „akik szeretik a Pink Floyd zenéjét, de nem bírják Roger politikáját, jobban teszik, ha most rögtön elhúznak a büfébe”. Mindezt a rendkívül látványos, egy hosszabb és egy rövidebb szárú, de egymást a felezőpontjukon metsző kereszt alakban, az aréna közepén felállított színpad fölé húzott hatalmas LED-falra kivetítve és alámondással is megerősíti.

A rendkívüli hangélményt biztosító multifunkciós csarnokban a teljes koncert látványos és hatásos videókkal, szöveges aláfestéssel volt megtámogatva – ahogy Waters elmondta a koncert közben is, egy mozifilmszerű rock&roll különlegességet álmodtak meg. Azt hiszem, azok nevében, akik ott voltak, nyugodtan elmondható, hogy sikerült a megvalósítás is.

A mintegy háromórányi, egy szünettel „könnyített”, kifejezetten tömény kulturális élmény valóban egyedülálló, tiszteletre méltó összegzése volt egy igazi élő legenda zenei karrierjének is. Metaforák, szimbólumok, utalások sorjáztak folyamatosan, olyan sűrűséggel és intenzitással, hogy valóban kétségbe lehet vonni azoknak a részvevőknek az emberi, humán létét, akikre ez nem volt hatással. Mert hiába hallja, látja a népirtás, elnyomás, háborúk, erőszakos cselekedetek tömkelegéről a tudósításokat a mai ember nap mint nap a televízióban, interneten – ilyen dózisban és erősséggel (gondolok itt szó szerint az audiovizuális hatás kikerülhetetlen, elemi erejére, és a tényre, hogy húszezredmagával éli át ugyanazt mindenki) bizony nagyon érzéketlennek kell lennie valakinek ahhoz, hogy legalább ne libabőrözzön, vagy párásodjon be a szeme.

A koncertkezdő „Comfortably Numb” időtlen aktualitású Hello, is there anybody in there? (Hahó, van ott (belül) valaki?) kérdése a mozdulatlanul, lehajtott fejjel, vihar sötétjében, csak a Hold és a villámok fényénél látható, elhagyatott utcákon, kígyózó oszlopokban álló arctalan emberek képsoraival azonnal világossá tette a turné címét. This is not a drill – vagyis „ez nem próba”, valódi riadót fújnak nekünk, fel kéne ébredni a fásultságból, észrevenni azt a repülő disznót a fejünk fölött, amely (leginkább, sok egyéb más mellett, s több mindenre utalva) a tiltakozás szimbólumává vált az elmúlt mintegy négy évtized során. Ez az óriás repülő disznó később aztán fizikai valójában is ellebegett a fejünk fölött az arénában (szintén nem újdonságként, legelőször a Pink Floyd 1977-ben megjelent „Animals” című albumának borítóján lett ismert jelkép, azóta pedig rendszeres eleme Waters koncertjeinek), de az említett albumról felcsendülő „Sheep” alatt korábban már egy ugyanígy körbelebegő bárányt is kaptunk. A zenész egyértelműen ki is fejezte George Orwell és Aldous Huxley, a két disztópiaszerző iránti tiszteletét.

A turné címadó kifejezésének magyarázatára Waters a karrierje elejére visszaemlékező számok és képsorok közben tért ki narráló feliratok segítségével: felidézte Syd Barrett emlékét, ahogyan megbeszélték egy koncert után, hazafelé a vonaton, hogy bandát alapítanak, aztán Syd távozását a Pink Floydból. Itt került fel a LED-falra a fájdalmas felismerés, hogy akkor jövünk rá, hogy „ez nem próba/gyakorlatozás”, amikor elveszítünk valakit.

Az előre beharangozott szókimondó kormányzás- és társadalomkritikára bőven volt apropó, leginkább az amerikai elnökök voltak egyértelműen kárhoztatva, Reagantől kezdve Bush-t és Clintont sem kihagyva, Obamán át Bidenig mindegyikük megkapta a „war criminal” (azaz „háborús bűnös”) feliratot is a róluk vetített képes-videós-szöveges indoklás mellé. Az őslakosok üldözése, rendőri, katonai túlkapások, háborús és egyéb tudósítók elleni erőszak is mind elénk tárultak a maguk brutális valóságában, kicsit sem kímélve szemünket, fülünket, agyunkat, szívünket. Az igazságtalanságokat elszenvedő tömegekről vetített anyagokból kivágott arcokból állt össze a végső, teljes LED-falat beborító, immár színes embermozaik, miután a korábban a színpad hosszabbik tengelyén megjelent, a LED-falat keretező nyolc darab jelképes prizma vázán (lézer háromszögek) átszűrve többször végigkúszott a fény, a kimenetnél a szivárvány spektrumára bomolva. A koncert zárására tehát feloldódott a kezdő szimbólum sötétsége – a homályos, szürke világból a színesbe jutottunk, az árnyak arcot kaptak, mert megismertük sorsukat.

Kifejezetten szimpatikus gesztusként – és az említett mozifilmszerű élmény megerősítéseként – a legendát kísérő zenészek stáblistaszerűen, nevükkel és a bandabéli posztjukkal jelentek meg az óriáskivetítőn, ahogyan levonultak a színpadról. Amikor Waters előtt haladtak el, ő ismét bemutatta mindannyiukat, mi pedig a kivetítőn még egy pár pillanatig akkor is láthattuk a csapatot, amikor már behúzott függöny mögött, az öltözőbe vezető folyosó elején megállva játszották az utolsó taktusokat.

Roger Waters ezen a koncerten sem tagadta meg politikai aktivista énjét, de egészen személyes dolgaira is kitért finoman. Például a „The Bar” című, még kiadatlan új szerzeményét hallgatva szívszorító jelenet volt a fénykép, amelyen őt láthattuk nagyjából kamaszként, szüleivel, testvéreivel, majd elhangzott a sor a dalban, hogy ő valójában öt hónapos volt, amikor elvesztette édesapját a háborúban. Vagy amikor arról mesélt a „Shine On You Crazy Diamond” előtt, hogy Syd Barrett összeomlása után hogyan élte meg ő maga is azt, hogy számára is közel volt az idegösszeroppanás (miközben a Pink Floyd egyedi stílusát tökéletesen illusztráló pszichedelikus képsorokat is nézhettünk az archív bandafotók aláfestéseként).

Vannak, akik hiteltelennek, esetleg nevetségesnek tartják, hogy egy nyolcvan felé közeledő bácsika még mindig politizál, vagy hogy a kapitalizmus ellen ágál, holott ő maga is egy elképesztő méretű pénzgyár része alkotó, turnézó zenészként. Valamennyire biztosan igazuk is van, és már csak abba kellene belegondolniuk, hogy ennek az embernek a legfőbb célja a saját ismertségével idestova hatvan éve az, hogy a Gépezet elidegenítő, lélekölő, embert ember ellen uszító propagandáit annyi embertársa számára tegye világossá, ahány számára csak tudja. És tulajdonképpen, ha magunkba nézünk, döbbenet, hogy még mindig magyarázásra szoruló alapvető emberi értékeket kell tanítani tömegeknek. De legalább van még, aki vállalja ezt a sziszifuszinak tűnő feladatot. Amikor már nem lesz, mert teljessé válik a közönyösség, akkor jár le az a bizonyos száz másodpercünk, amiről Roger Waters beszélt ezen az estén is. Az idő, amennyi még visszavan az emberiség számára a végítélet órájából éjfélig. Szóval, Emberek, nem, ez már nem egy gyakorlat, ez élesben megy.

- Fejes Anna -

[2023.05.12.]