Tommy Lee nem bírta ki cicis vicc nélkül Budapesten
Nehéz már így többednapra mit írni egy buliról, amit a hazai média teljesen lehúzott, de mindenképpen hagyni szerettem volna leülepedni az átélteket. Egyrészt mert minden külső tényezőt leszámítva hatalmas álom vált valóra ezzel a koncerttel, másrészt pedig nem akartam egy lenni a „pocsék volt a hangosítás” brancsból. Szóval mutatom milyennek láttam én a budapesti Deff Lepard és Mötley Crüe estet.
Bár mindig is szerettem ezt a stílust, be kell vallanom töredelmesen, hogy soha nem jártam még Mötley Crüe, de Deff Lepard koncerten sem. Éppen ezért volt bakancslistás mindkét zenekar, kérdés nélkül felkaptam a fejem hát, amikor megláttam, hogy ezek ketten együtt… Aztán teltek a hónapok, egyre közeledett a nap, a lejátszómban egyre többet pörögtek a legendás dalok, én meg csuriba tett ujjakkal vártam, hogy vajon hallom-e majd élőben is a favoritokat. Nem csalódtam, és a hangulatban sem.
|
Def Leppard koncert képekben - klikk a fotóra
|
Adott egy közel ötven éve dübörgő brit hardrock banda, akik ha nagyon elnézően számolok is, akkor sem húsz meg harminc, és nem is negyven évesek már, de nem csak ebből a perspektívából volt lehidalós az, amit toltak. Mondhatnám letisztultnak a produkciót, de annak akaratlanul is lenne valami fehér köpenyes, unalmas, steril felhangja. Pedig rock életérzésből, nyolcvanas évek idillből, megadott riffekből ezen az estén aztán nem volt hiány. De írom akkor inkább profinak, a szó legjobb értelmében azt, amit Joe Elliott és a csapata produkáltak a színpadon. Egy mögöttem beszélgető társaságtól amúgy pont hallottam egy sztorit, vagyis, hogy a Deff nem hanyagságból vagy érdektelenségből nem tudja néha azt, hogy melyik országban játszik, hanem azért, mert ők abszolút elengedik turné alatti városnézés dolgot. Ha úton vannak, nekik csak az számít, hogy az aznapi koncert tökéletesen sikerüljön, majd másnap a következő aznapi, és így tovább. Így aztán nem meglepő, hogy ebben a buliban keresve sem tudnék egy apró hibát sem találni. Tökéletesen hozták mindazt, amit egy sok évtizede muzsikáló, ikonikus rockcsapattól szívesen veszel egy ilyesmi stadion bulin. Ráadásul a setlistjük meg egy kifogásolhatatlan best of albumnak is beillene, csupa olyan nótákkal, mint a Switch 625, a Love Bites, a Hysteria, no meg az idén már 40 esztendős Pyromania album örökzöld trackjei, a Foolin' vagy éppen a Rock of Ages. Egyszerűen a történet úgy volt profi, ahogy volt.
|
Mötley Crüe koncert képekben - klikk a fotóra
|
És itt tenném fel a jelen esetben megkerülhetetlen kérdést, ami május 31 óta vissza-visszatér a fejemben: elvárás eminensként hibátlan, stúdióminőségű koncertet adni egy stadionturnén? Merthogy ugye volt itt egy vitathatóbb második felvonás is, a Mötley Crüe koncertje, ami minőségileg, és főleg a sokat emlegetett szándékosan vagy véletlenül – ez nyilván sosem fog kiderülni – eltolt hangzás miatt nem éppen illett be egy aranymetszéses műremeknek. Más részről viszont hatalmas show volt, és én tulajdonképpen pont nem zeneakadémiai hangversenyt vártam tőlük, hanem olyan mámoros pezsgést, mint amit adtak is. A legjobb nótáikat hozták el, volt Live Wire, Girls, Girls, Girls, Don’t Go Away Mad, de egy jó Too Fast for Love is simán akadt a listán. Na meg ugye hatalmas hangulat: lézershow, táncoslányok, Maidentől koppintott óriásbábúk, és persze pöpec egók. Viszont persze, egy ilyen ifjúkori bálvány koncertje előtt mindig ott a remegés az emberben, hogy nehogy csalódás legyen, de ezt néha – és azt hiszem ez is egy ilyen este volt - el kell engedni. Mert basszus, ezeken a bulikon megőrülni kell, csupa nagybetűvel, főleg, mert ki tudja, meddig turnéznak még a hőskor nagy zenekarai. Meg hát, ha úgy vesszük, minden idők egyik legpofátlanabb, legszexistább, legdilisebb – de mégis szerethető - rockzenei „szörnyetegéről” van szó, szóval ki várt tőlük lemezminőségű koncertet? Ha viszont a stíl és Tommy „show me the tits” poénja kimaradt volna, akkor elég szomorú lennék. De szerencsére erről szó sincs, csak egy kis akut halláskárosodást kaptam, az meg úgyis elmúlik.
KO
[2023.06.08.]