Rebecca: képzelet és valóság határán

Avagy egy végigénekelt este jegyzetei: Michael Kunze és Lévay Szilveszter musicalje egy fanatikus szemével, Szegeden.

Sokat gondolkoztam rajta, lerántsam-e már az elején a leplet, egy önvallomással kezdve a kritikát, de vállalom: menthetetlen rajongója vagyok a Rebecca musicalnek, ha ötször nem láttam annak idején a budapesti előadást, akkor egyszer sem. Aztán egyszer csak lekerült a műsorról. Mégis, a mai napig szinte bármelyik szerepet le tudom hozni, a nap bármelyik szakaszában, és rendszeresen van hónapokig krónikus dallamtapadásom miatta. De szabad-e így kritikát írni, objektív lesz-e egyáltalán az, ami most következik? Nyilván nem – de persze az is jó kérdés, kell-e vajon szigorú tárgyilagossággal magyaráznom a darabról, ami olyan sok ideje ellopta a szívemet. Szerintem erre is nem a válasz. Következzék hát az elfogult „magánvélemény” egy szeles éjszakáról.

Rebecca musical képekben - klikk a fotóra

Szögezzük is le rögtön, fergeteges előadást csináltak Szegeden, az egykor az Operettben olyan nagy sikerrel futó Rebeccát újragondolva – minden képzeletemet felülmúlta ugyanis a gigantikus színpadra ültetett történet. Összességében be is fejezhetném itt az írást, kijelentve, hogy egyik legjobb színházi élményem volt ez, de pár dolgot azért mégis szeretnék elmesélni: például rögtön azt, hogy nem tetszett Dolhai Attila a főszerepben. Mert van úgy, hogy megszoksz egy szereposztást, és később nehezen engeded el, bárki bármit csinál, egy ideig furcsa lesz, hogy nem a megszokott színész van a színpadon, de felnőtt fejjel ez talán azért megugorható fájás. Viszont teljesen más, mikor tényleg karakteridegen művész kerül egy igencsak markáns szereplő bőrébe. Ilyen volt számomra Dolhai Attila (akinek a tehetségét nem kisebbíti az, amit most írni fogok) - egyáltalán nem illett a rendkívül karizmatikus Mr De Winter figurájába. Zálogházi kerámiaoroszlán volt Michelangelo David-ja helyett. Hasonlóan ejtett zavarba néhány jelenetnél Gubik Petra túlzott kislányos könnyedsége is az Én szerepében – de nála azért nem volt annyira eget rengető a dolog, mindössze Szinetár Dóra anno jóval meggyőzőbben bontotta ki a szemünk előtt pillangóvá váló lány vívódásait. Aminek viszont igazán örültem, hogy Janza Kata állt Mrs Denversként, nyakig begombolt hollóruhájában a lépcső tetején, többnyire csak általa látott árnyakat kergetve az egykor szebb napokat látott Manderley ódon falai között – korábban is vele láttam a darabot, szerintem minden alkalommal, és meg vagyok győződve róla, hogy ezt a szerepet rá öntötték. És nem csak arról van szó, amikor felcsendül a legnépszerűbb, és legtöbbször visszatérő fekete imája a kísértő Rebeccához – itt a karakter lett kérdés nélkül kitűnően eltalálva. Ugyanígy zseniális puzzle darabjai voltak a nagy egésznek az amerikai Van Hopper asszonyt alakító Udvaros Dorottya, akinek kötelessége volt rettentően idegesítőnek lenni, Szaszák Zsolt Ben szerepében és a Franket alakító egykori Megasztáros, Bálint Ádám is.

Ha pedig nagy egész, nyilvánvalóan nem mehetünk el szó nélkül a zene mellett: a Dóm teret betöltötték a fülbemászó muzsikák, a közönség jó része pedig (a néha zavaró visszhang ellenére is) alig bírta türtőztetni magát, hogy ne dúdolja vagy éppen őrjöngje végig az egész előadást. Még úgy is, hogy jócskán kerültek új nóták és teljes jelenetek is a megszokott történetbe. Ezzel viszont nincs gond, hosszabb és bőségesebb lett így a darab – engem mindössze a recycling zavart kicsit, mármint a dalok újrahasznosítása (legalábbis nem rémlik, hogy korábban is egyfajta loopként visszatértek volna egyes muzsikák a sztoriban. Főleg akkor kaptam fel a fejem, amikor Max egyik legmenőbb szólóját – vagy legalábbis annak a dallamát hallottam felcsendülni, konkrétan azt, amelyikben a tűzesetről énekel, egy annál sokkal korábbi részben, teljesen más kontextusban. De ahogy mondtam, ezek azért nem eget rengető, feldolgozható változások. A dallamtapadás pedig mindenféle újdonsággal együtt is kiküszöbölhetetlen, mutatkozott ez már meg rögtön a szünetben is, amikor boldogan észleltem, akadnak más „bolondok” is, akik simán leéneklik legalább a fél darabot a 15 perc pihenő alatt.

És talán szokatlan, amit most írni fogok, de mindemellett nekem a lenyűgözőbb a díszlet volt – vagyis éppenhogy, a nem díszlet – hiszen a hatalmas színpad nagy részét ezúttal épített kastély helyett több vásznon vetített, a mesterséges intelligenciával készített impulzus videók töltötték be. A különleges mozi hol a kastélyt festette elénk, hol a zúgó tenger hullámait idézte meg, én pedig amennyire tartottam ettől az újítástól (mármint, hogy már ide is betört az AI), éppen annyira lenyűgözve néztem végül ezt a szokatlan megoldást – főleg, hogy az öreg Dóm két tornyát is meggyőzően komponálták a képbe. Így találkozott azt hiszem a mese és a valóság. A balladának is beillő Rebecca legendája pedig úgy szippantott magába, hogy még az apróbb nemtetszésekről is egyszerű volt megfeledkezni, nagyjából egy perc alatt.

Ennél több meg talán nem is kell..

Az előadást a Szegedi Szabadtér jövő nyáron is műsorra tűzi!

Kurcz Orsi
Fotó: Petró Adri 
A fotók a főpróbán készültek.
Kiemelt kép: Petró Adri és Szegedi Szabadtéri - Tari Róbert
 

[2024.08.28.]