Egy név, egy hang, egy korszak. Egy ikon, aki nemcsak mikrofont fogott, hanem történelmet írt, a hazai könnyűzene, az ifjúsági kultúra és a diszkók világának megkerülhetetlen alakjaként.

Már a ’60-as évektől ott volt, ahol a fiatalság dobogása hangosabb volt, mint a politikai szólamoké. Riporterként kezdte a Magyar Rádió Ifjúsági Osztályán, de igazi legendává a Fővárosi Művelődési Házban (FMH) vált, ahol a Magnósklub szervezőjeként egy új világot teremtett, lemezről szóló nyugati zene, közösségi élmény, szabad légkör. Akkoriban ez nem csak friss és szórakoztató volt, hanem bátor és formabontó is.

Cintula nem csupán műsorvezető volt, ő volt a hangulat maga. Egy generáció számára ő nyitott ablakot a világra, mikor még a redőnyök le voltak eresztve. A „Helló, itt Cintula!” nemcsak egy rádiós beköszönés volt, hanem egy életérzés. Egy hang, amitől otthonosabb lett a nappali, izgalmasabb a klub, elevenebb az éjszaka.

A Poptarisznya.hu webrádió továbbra is őrzi ezt a szellemiséget, szignáljainkban még most is megszólal Cintula hangja. A dalok között, az éter réseiben ott bujkál tovább, mint egy láthatatlan barát, aki mindig tudta, milyen zenét kell hozni a lelkekhez.

Cintula nemcsak a könnyűzene úttörője volt, ő volt az első, aki belopta a zenét az otthonainkba, a szívünkbe. Nem tanított, hanem megszerettetett. Nem szabályokat közvetített, hanem érzéseket. Olyan természetességgel beszélt a zenéről, mintha az élet része lenne, mert számára az is volt.

Nyugodj békében, legendás hangulatfelelős! A hangod, a nevetésed, az a jellegzetes lendület,  örökre velünk marad.

Most már a csillagok közt szól a Poptarisznya, és mi csak felnézünk, és azt mondjuk:
„Helló, itt Cintula…

Saját szavaimmal búcsúzom tőle:
„Cintula olyan volt, mint egy drága kép a falon. Felbecsülhetetlen értékű.”
Mint, ahogy egy igazán fontos kép, nemcsak a szemet gyönyörködteti, hanem emlékeztet, összeköt és őriz, úgy őrizzük most Cintula emlékét is.

Tamás István