Rebecca te örök!

Sokadszorra láttam a Rebeccát, nem múló rajongással - pedig úgy tudom, nem vagyok fanatizmusra hajlamos. Itt mégis évek telnek, és egyszerűen képtelen vagyok megunni ezt a romantikus horrorsztorit. Csak annyi változik, hogy egyre jobban tudom a szövegeket.

Na persze mondom ezt úgy, mintha egy hasonlóan sokat játszott darab nem alakulna folyamatosan. Pedig dehogynem. Jó példa erre a Szegedi Szabadtér idei Rebeccája, ami ég és föld volt a tavalyi verzióhoz képest. Nem voltak giga-mega változtatások, mindössze kellett ez az egy év, hogy „összeérjen” a történet, vagyis, hogy az, ami tavaly kicsit még disszonáns vagy éppen sánta volt, az idénre főnixként újraéledve (szinte) tökéletes lehessen.

Jó pár szereposztással láttam már Sylvester Lévay és Michael Kunze A Manderley-ház asszonya musicalfeldolgozását, hiszen ahogy fent említettem, elrabolt a sztori. A brit gótikus regények esős-ködös érfelvágós világa az egyik olyan alternatív univerzumom, ahol szürreális módon kérdés nélkül otthon érzem magam. Jane Eyre és az Üvöltő szelek után Rebecca mint derült égből villámcsapás talált meg, meglepő módon a könyv helyett kivételesen most először a színdarabbal. Akkor az Operettben láttam, Szinetár Dórával, Bereczkivel, Szabó P. Szilveszterrel, MÁZS-zsal, és ez a klasszikus szereposztás lett számomra az etalon. Éppen ezért, bár rettentően vágytam rá tavaly, hogy miután évek óta levették a budapesti műsorról, végre újra élőben láthassam-hallhassam a kedvenc szellem-mesémet, talán éppen ezért okozott egyfajta furcsa csalódást akkor a darab. Így is végigénekeltem a kedvenc dalaimat - összességében viszont zavartak az új arcok, akik természetesen, másképpen értelmeztek egyes karaktereket, mint tették azt az elődeik. Bosszantott, hogy ez, meg az, mennyire nem illik az elképzelésembe, és hogy ez „már nem az a darab, mint volt”. (Tipikus idiótaság nem?) Kardomba azért nem dőltem, de nem is voltam elájulva - Dolhait erőtlen, fonnyadt, Mr de Winternek éreztem, mindenfajta karizma híján, Gubik Petrát meg zavarodott tininek - ami a darab egyik felében még kis túlzással lehetne oké, de részéről akkor a személyiségfejlődés úgy éreztem elmaradt. Aztán múltak a hónapok, és persze, ahogy az emlékek megszépülnek, úgy szépülgetett az élmény is magában egy évig, szóval mégsem tudtam megállni, hogy idén nyáron is benevezzek egy szegedi útra, amikor megtudtam, hogy nincs Dóm tér Rebecca nélkül. És láss csodát – minden túlzás nélkül - egy profi előadás fogadott, mindenki megérkezett a szerepébe: Dolhaiból megszületett a brit vidéki nemes, Gubik Petra jellemének alakulása pedig többé nem kifogásolható - vagy csak én lettem könnyebben lenyűgözhető. (Viccelek, tényleg kiforrt a darab.)

Külön pleasure volt amúgy, hogy amíg az egykori szereposztásban Szulák Andrea tökélyre fejlesztett „American woman”-jét meg sem közelítette Udvaros Dorottya tavalyi alakítása, most viszont a tudtommal beugróként érkező Bordás Barbara Edythe Van Hopper-je parádésra sikeredett. Ami pedig végképp vitte a prímet, az a jó pár közéleti kiszólás, ami a jelenlegi társadalmi hangulatokra reagálgatott, találóan. És amíg egy-egy ilyesmi politikai fityisz akár kínossá is tehette volna a darabot, ha nem jókor, jó helyen és jól robban, de a közönség előadást megszakító vastapsa volt a legtutibb igazolás, hogy ezek a poénok tök okék. Mert hát tényleg azok is voltak. Így élt az előadásban instant együtt a múlt és a jelen. És ha már a mánál tartunk: az AI-al kreált díszleteknek nem volt nagyobb szkeptikusa nálam - a hideg ráz mindenféle mesterséges intelligencia tevékenységtől - mégis le a kalappal a digitálisan megálmodott környezetért, ami tulajdonképpen életre keltette Manderley kastélyát és a sztori többi helyszínét. Ennél ügyesebben már tényleg csak imádott dalaim rántottak bele az utánozhatatlan század eleji romantikus horrorba, azok a nóták, amiket tulajdonképpen tényleg fejből fújok. (Volt idő, amikor reggel arra keltem, hogy Rebeccát éneklek.) Szóval ezúttal is bocsi bárkitől, aki a mostani előadás alatt a környékemen ült, nem bírtam magammal, leénekeltem mindent. És pont ezért, mert szeretném hinni, hogy az elsőtől az utolsó hangig betéve tudom a darabot - gondolkoztam el néha, hogy az Operettes verzióhoz képest vajon kerültek-e a szegedi előadásba plusz dalok, mert szerintem igen. Amivel nincs semmi gond, sőt, egy Rebecca előadás tartson csak szépen minél tovább - főleg, ha Mrs Denvers, a kissé elme-roggyant, démoni házvezetőnő (kedvenc karakterem örökké) katartikus himnusza legalább egyszer végigénekelhető – Janza Katával némán duettezve.

Hát így láttam én idén (is) a Rebeccát a csillagos ég alatt, ahol nagyjából három órára szétválaszthatatlanul egybeolvadt a két táj: a brit vidék és a szegedi Dóm tér, meg a két valóság, a hidegrázós mese és a 2025-ös nyár.

A Rebecca történetnek azonban itt nincs vége, jövőre az Erkel Színházban folytatódik, a premier 2026. április 3-án lesz.

KO
Fotó: Petró Adri

[2025.08.28.]