A Pókasszony csókja
Az előadás és hangulata
Földes Tamás: - Az előadásokról mindig színek jutnak eszembe. A Pókasszony nekem szürkésbarna.
Bereczki Zoltán: - A darabról először a ’Molina’ szó ugrik be, meg képek belőle. Persze nem úgy, ahogyan a közönség látja, hanem egy résztvevő szemszögéből.
A díszlet az előadás folyamán szinte végig a börtön, ahol a két főszereplőt fogva tartják. Amikor éppen nem ez a szín, akkor is jelen vannak a rácsok, a korlátok, a sötét és zárt tér. Halljuk a láncok csörgését, a fém nyers és durva zaját. A közönséget átszövi a börtön kellemetlen hangulata, egy olyan helyé, ahová egyikünk sem vágyik. Mindezt az érzést erősíti a színház jellege…
Bereczki Zoltán: - A kisszínpad az mindig egy ember közelibb játékot enged meg, amit én sokkal jobban szeretek. A nagyszínpad jóval elszabadultabb tud lenni. Szélsőségesebb attól, hogy a méreteiben is egészen más. A kis színházban eggyel fontosabb a színész. Ez hol így jó, hol úgy. Nem volna jó egyik a másik nélkül. Jó, hogy nem csak nagyszínpadon játszom és jó, hogy nem csak kisszínpadon.
Földes Tamás: - Én jobban szeretem a kisebb színházakat, jobb ott játszani. Közelebb érzem a közönséget. Míg az Operett Színházban hatalmas a színpad és a nézők és köztünk ott van egy zenekari árok, addig itt minden látszik. Itt nem lehet lazsálni, az embernek minden másodpercet meg kell élnie. Engem nem zavar, hogy ilyen közel van a közönség. Az már rég rossz, ha azon gondolkozom ilyenkor, hogy „Úristen, most néznek!”.
Ez nem egy nagy musical, nem egy show musical. Itt szinte ugyanúgy megvannak a prózai, mint a zenés jelenetek. Igazából csak a csúcspontoknál fakadnak dalra a szereplők. Itt van idő arra, hogy felfogjuk azt, mit látunk és mit hallunk.
Amikor reggel felkelek, és tudatosul bennem, hogy este Pókasszony, akkor nem szívéjesen gondolok rá. Még előtte is olyan nyűgös vagyok. Aztán ahogyan elkezdek játszani, egyszer csak jó lesz. Tényleg furcsa, hogy előtte nem szeretem, aztán közben meg utána olyan jó érzés.
Ugyan a nyomasztó légkör megmarad, ám fényt, derűt és reményt csal a történetbe Molina alakja. Egy olyan fiatalemberé, aki a sok borzalom elől elmenekül a filmek világába, el Aurorához, az ünnepelt színésznőhöz, akit tisztel, és a példaképének tekint.
A rácsok között Molina képzeletén át színes, élénk, zenés, vidám jelenetek elevenednek meg imádott dívájával a főszerepben, akit egy tánckar kísér.
Dorogi Barbara Aurorája könnyen szerethető. Azonban az embert olykor-olykor kizökkenti a jóleső érzésből a művésznő alkatához nem illő némely ruhája. Azt pedig nem tudom pontosan, hogy a jelmeztervezőt a szűk anyagi keretek korlátozták, vagy csak jelzésértékűnek szánta a táncosok összecsapottnak tűnő öltözékét. Én személy szerint még a koreográfiában és az átélésben is találok kifogásolnivalót a hatalmas lelkesedés ellenére, ám ezeket mind feledteti Dorogi pajkos játéka, csodás, áradó hangja, és a háttérben álmodozó, de olykor a képzelet képeibe belekerülő és az azokban részt vevő Molina, és a kezdetekben kívül álló Valentin.
Valentin Arregui Paz, a forradalmár
Földes Tamás: - Valentinnak az igazságkeresése, ahonnan Ő indult, hogy az elveiért felvállal minden nehézséget… Ezekben hasonlít rám. Meg én is egy szerelmes típus vagyok.
Minden szerep megformálása nehéz. Főleg ilyen esetben, amikor férfiak szerelméről, legalábbis férfiak közötti szexuális érintkezésről van szó. Ez Zoli számára is és az én számomra is kihívás, hiszen a valódi életünkben nem ilyen beállítottságúak vagyunk. Ilyenkor mindig meg kell keresni valami belső mozgatórugót. De szerintem mindenkiben minden benne van hol elrejtve, hol kirakva. Sok minden rejtőzik az emberben, amiről nem tudunk és ettől szép ez az egész, hogy mi ezen gondolkozunk egy életen keresztül, aztán mindig megpróbálunk valamit előráncigálni.
Luis Alberto Molina, a lökött köcsög Bereczki Zoltán: - A gyerekkorom irányából és az ember felől közelítem meg ezt a karaktert. Engem Molinának nem érdekel a nemisége. Remélem, hogy aki bejön és megnézi a darabot, az picit másképpen kezd gondolkodni arról, ha valaki más! Nem csak a melegekre gondolok, hanem a másságra mint a világban elfoglalt helyünkre. Beszélgettem sokakkal, akiknek a darab hatására valahogy megváltozott a véleményük, a hozzáállásuk. Nem azt mondom, hogy meg kell szeretniük vagy azonnal ki kell próbálniuk!
Itt vannak a választások, tehát akár nyugodtan levetíthetjük ezt két politikai nézetre… Ebben a darabban is összetalálkozik két világnézet és a végén meg tudják érteni egymást. Nekem erről szól Molina.
Az eszközök, amiket hozzá találok, egy részről ellesett mozdulatok. Volt egy szegedi fodrász úr, aki ezen az emelkedett hangon mondta: „Cücc, Zolikám, gyere, suttyanj be a székbe, megtupírozlak!” Ő volt az egyik alapmintája Molinának. Bár igazság szerint ez már el is kopott.
Molina egy örök gyerek. Biztos, hogy egy viselkedészavaros, vagy egy hiperaktív valaki, aki minden mondatát fölül akarja viselkedni. Egy furcsa lény, aki semmi másra, csak szeretetre vágyik. Vagy talán inkább megértésre. Bőven elég lenne neki, ha békén hagynák és elfogadnák, hogy Ő egy szelete a világnak, amiben mindannyian élünk. Ő nem akart mást, csak rendezgetni a saját kis kirakatait. Csak a sors úgy hozza, hogy nem hagyhatja neki a világ.
A Pókasszony Molina imádott színésznője, Aurora egyik filmjében a Pókasszony szerepét öltötte magára, aki maga a halál. Ő az egyetlen olyan alakítása a dívának, amelyre a fiatal férfi inkább nem is gondol.
Bereczki Zoltán: - Ő Molina legbelső félelme. Mindannyiunknak vannak olyan dolgaink, amiket görgetünk magunk előtt, és nem tudjuk meglépni, vagy megélni. Ezek úgyis addig kísértenek, amíg meg nem küzdünk velük.
A Pókasszony ismét egy magával ragadó és erőteljes megformálása a háttérben mindig ott ólálkodó halálnak, amelyet már sokszor és sokféleképpen ábrázoltak, gondoljunk akár csak az Elisabeth c. musicalre.
Dorogi minden várakozásnak megfelel e tekintetben is. Félelmetes, ahogyan játékával az egyik pillanatban széles mosolyt csal a néző arcára, majd a másikban behálóz és borzongat. Szeretet és elfogadás: Valentin & Molina
Földes Tamás: - Valentin iszonyú érzékeny, bár az élet arra vitte, hogy megkeményedett lelkű embernek mutassa magát. Az érzékenysége és a közösen átéltek nyomán kialakult tolerancia miatt lehet kettejük között valamifajta kapcsolat, ami Valentin részéről nem szerelem. Sok összetevője van ennek.
Szereti Molinát, és szüksége van rá. Nagyon sok mindent átélnek Ők ketten, és ez nagyon össze tud két embert kovácsolni. Ki tud alakulni egy… Nem is tudom, a szerelemnek annyi fajtája van… Lehet ezt valamiféle szerelemnek nevezni. Ez egy nagyon nagy szeretet. Ezért is szeretem ezt a darabot: az embereket nem a bőrszínük, a vallási hovatartozásuk, vagy a nemi hovatartozásuk szerint kell megítélnünk, hanem a tetteik alapján. Ha kiderül, hogy erről szól ez a darab, az már egy gyönyörű dolog. Más részről pedig a szeretetről. Arról, hogy mennyire fontos, hogy egymásért tudjunk tenni. Valahogy így kéne élni.
Molina és Valentin közt a külvilágban nem lehetett volna semmi. Egy ilyen szélsőséges helyzet kellett, amiben meg tudták a másikat ismerni. Érdekes, ahogyan elrohanunk egymás mellett, és tényleg egy ilyen szituáció kellhet ahhoz, hogy barátság alakuljon ki, hogy hidak tudjanak épülni.
Valentin gyűlöli, hogy berakták egy cellába egy ilyen homoszexuálissal. Úgy viszonyul hozzá, mint bárki más, aki még nem találkozott ilyesmivel, nincs ilyen ismerőse. Ettől szép a darab, hogy Valentinban az összes előítélet benne van, és ez meg tud fordulni. Az embert látja benne, nem a homoszexuálist. Ez a lényeg, hogy nem szabad valakit így megítélni, hanem látni kell, hogy mindenki egyenlő és mindenki értékes.
Bereczki Zoltán: - Mikor Valentin bekerül a börtönbe, undorodik Molinától. Gusztustalannak tartja. Ez egy olyan világ, amivel Ő csak külsőségekben találkozhatott. De Valentin mondja is: „Ne érj hozzám! Undorodom tőled!”
Kizárt, hogy a külvilágban bármi lehetett volna kettejük közt. Pontosan ez a lényege. Valami ilyesmi lehetett a darab szerzőinek is a célja azzal, hogy bezártak két ilyen figurát egy cellába. Nézzük meg, hogy mi lesz két teljesen különböző emberrel! Ők pedig a világ két szélsősége. Egy konzervatív gondolkodású, mégis forradalmi elveket valló valaki, és egy másik nagyon liberális gondolkodású, ám végül mégis kiderül, hogy konzervatív neveltetésű. Tehát nem feltétlen az a háttér, mint amit a külső mutat. Molináról inkább kiderül, hogy konzervatív, Valentinról pedig, hogy szabad és vad. De ezek nem hogy elmentek volna az utcán egymás mellett, hanem leköpték volna egymást.
Ez a két ember egyszer csak attól, hogy rákényszerül figyelni a másikra, megérti, hogy a másikat mi hajtja. Sokszor hallani azt, hogy: „Nem értem, amit mondasz… De ahogy mondod!” Az emberek nem jutnak túl azon, hogy a másik hogyan mondja, amit mond. Végre fel kéne fogni azt, hogy miről beszél a másik. Odáig el kéne jutni, hogy meghallgassuk egymást. Ne az előítéleteink irányítsanak minket! Ez rohasztja el ma a világot, hogy nem tudunk nyitottak lenni…
[2006.05.02.]