Két év után ismét Tosca

Fontos és szerves része, szilárd alappillére az Operaház repertoárjának a Nagy Viktor rendezte Tosca produkció. Igazi békebeli operabérletbe illő előadás ez, nem egy világszínvonalú, messze földön híres, kiemelkedő színpadravitel, de egy olyan előadás, melyet jól esik újra és újra megnézni, ha Puccini eme kiváló operájára vágyik a hallgató, s mely sosem okoz csalódást.

Hagyományos, klasszikus, nem monumentális, de igényes kiállítású repertoárdarab, melynek külsőségei közül mindenképpen a jelmezek szépsége és kidolgozottsága a legfigyelemreméltóbb, főként, ami Tosca kosztümjeit és Scarpia báró díszes, 18. századi stílusú öltözeteit illeti. Igaz, hogy Cavaradossi ruhatára sokkal elhasználtabbnak tűnik a szoprán és a bariton kollégánál, de hát ki merne biztos információval szolgálni a festő lovag anyagi helyzetére nézve? A kopottabb kabát, és az egyszerűbb, színtelenebb öltözék kiemeli a bonapartista, „volteriánus” (idézet az operából) haladó nézeteinek nemes, lelki humánusságát a bigott, álszent szatír Scarpia színpompás és külsőséges, abszolutisztikus hatalmat megtestesítő ancien régime kosztümjeivel ellenpontban. (Jelmez: Vágó Nelly)

Első beszámolóm ugyanezen Tosca rendezést ismertette két évvel ezelőtt, a díszletek praktikusságát már azon sorokban is kifejtettem (Díszlet: Vayer Tamás), s ott sem sajnáltam a szavakat a kosztümök dicséretére. Azóta többször is megtekintettem, különböző szereposztásokban eme standard repertoár-darabot, s mindig ugyanazzal a jelenséggel találkoztam, ami a főszereplőhármas alakítóinak színvonalát illeti. Az operairodalom egyik legklasszikusabb tenor- szoprán – bariton háromszögének megformálói közül egy mindig kilógott a sorból, haloványabb produkciót nyújtva, mint két partnere. Megesett ez Toscával, megesett ez Cavaradossival és báró Scarpiával is.

Két éve debütált

Természetesen nem láthattam minden egyes előadást, így merész lenne a kijelentés, hogy most, november 15-én állt végre össze egy tökéletes trió, az általam két év alatt megtekintett öt előadás (s még az első Tosca írásom előtt látott előadások) alapján azonban most örvend annyira operába szerelmes szívem, hogy megragadjam a tollat, és egy újabb Tosca beszámolóban ismertessem az örömteli eseményt. A Sümegi Eszter – Kovácsházi István – Perencz Béla hármas ugyanis ideálisan teljesített, s e szó nem is felel meg a valóságnak, hisz nem teljesítésről, hanem s szerepek és a szólamok maximális kidolgozottságáról, mély átgondolásáról, saját személyükre való tökéletes szabásáról van szó, mely maradéktalanul kielégítő vokális megvalósítással párosult emez estén, s eme klasszikus, szép színpadi keretben eszményien megvalósult.

Kovácsházi Istvánnal kezdeném a sort, hiszen két éve debütált a szólamban, s már akkor is a legnagyobb meggyőző erővel hatott erőteljes, markáns, imponáló terjedelmű, egyben eszményien finom és mézédes tenorja. Őszinte örömömre szolgál, hogy szilárdan megragadt Cavaradossi megformálójának: a magam részéről jelenleg őt ajánlanám a legjobb szívvel minden operalátogatónak, kinek a budapesti Toscára van szerencséje ellátogatni, mint az Operaház társulatának egyik legjobb Puccini-tenorját. Színpadi jelenléte klasszikus a szó minden ízében, visszafogott, okos játék közben ereszti ki gyönyörű hangját, s első felvonásbeli sorozatos bravúrjai (Kép-ária, szerelmi kettős, sőt még az Angelottival énekelt jelenetek is) az előadás legnagyobb élményeinek számítanak.

[2007.11.24.]