A komolyzene nem spenót

A Művészetek Palotája legújabb, négy koncertből álló hangversenysorozatának címadója August Rodin híres szobra, a Gondolkodó. A névadó műalkotás és a hangversenyek közötti rejtett összefüggések megfejtése, a többletjelentések számos lehetséges értelmezése legalább olyan izgalmas kaland, mint azok végigkövetése.

A sorozat első hangversenyén József Attila költészetének és Bartók Béla muzsikájának egymás mellé állításával a két alkotó közötti eddig még feltáratlan közös vonásokra csodálkozhattunk rá Korhecz Imola és Érdi Tamás kalauzolásával.

Fenyő Gábor, a sorozat szerkesztője beköszöntőjében megdöbbentő tényre hívta fel a figyelmet: egy tizenévesek körében nemrégiben elkészített felmérés szerint a megkérdezettek legtöbben a spenótot és a komolyzene hallgatását jelölték meg arra a kérdésre válaszolva, mit szeretnek a legkevésbé e világon. A spenót egyéni ízlés kérdése, mint ahogy az utóbbit is mindenkinek szíve joga szeretni vagy éppen elutasítani. A komolyzene azonban nem spenót, és ilyetén elutasítása mindenképpen elgondolkodtató és cselekvésre ösztönöz, hiszen többnyire a nem-ismeret és a tizenévesek körében uralkodó divatirányzatok szülik az ellenérzéseket.

A „Gondolkodó” koncertek bevallottan elsősorban a 14 és 21 év közötti ifjakat szólítják meg (természetesen nemcsak őket!), a már ismerttől eljutva a még ismeretlenig, azaz olyan társművészetekkel összekapcsolva a klasszikus zenét, amiket például az iskolából, vagy szabadidős tevékenységeiknek köszönhetően jól ismernek a fiatalok. Az első hangversenyen az irodalom órák „kötelező tananyaga”, József Attila munkássága kapcsolódott össze a 20. század egyik legnagyobb, de számtalanszor elutasított magyar muzsikusával, Bartók Bélával. A sorozat következő estjein a zene mellett helyet kap majd a tánc és a jazz is. Az utolsó alkalom pedig, ami kizárólag Brahms műveiből áll, azt hivatott bizonyítani, hogy a német mester zenéje egyáltalán nem komor, és nemcsak a „vájt fülűek” számára élvezhető.

József Attila és Bartók Béla kortársak voltak. Azonban nem csupán a közösen átélt történelmi események hatása rajzolódik ki alkotásaikban — mindketten tragédiaként élték meg az 1. világháború szörnyűségeit, Trianon fájdalmát vagy a világgazdasági válságot —, hanem érzelmeikben, a világhoz való viszonyulásukban is sok közös vonás fedezhető fel. „A mindenséggel mérd magad!/ Sziszegve se szolgálok aljas,/ nyomorító hatalmakat.” mindkettőjük ars poeticája volt. Mélyen szerették hazájukat, rendkívül szorosan kötődtek édesanyjukhoz és szerelmi csalódásaikat is hasonló módon, műveikben írták ki magukból. Mindketten tisztelettel nyúltak a magyar népi hagyományokhoz, és közös művészi magányosságuk, sok esetben önként vállalt számkivetettségük is.

A két művész kölcsönösen tisztelte és elismerte egymás munkásságát. Személyes találkozásukat Fejtő Ferenc őrizte meg az utókornak, akinek így számolt be József Attila: „Képzeld, Bartók Béla azt mondta nekem, hogy én az vagyok a magyar költészetben, ami ő a muzsikában. Ennél szebb és nagyobb dicséretet nem hallhattam volna.”

Szinte biztos, ha a legkézenfekvőbb József-Bartók párhuzamot kérdeznénk bárkitől is, gondolkodás nélkül a Medvetáncot említené. Korhecz Imola és Érdi Tamás műsorában azonban ez a mű nem is szerepelt, ők ennél sokkal mélyebbre ástak és úgy mutattak rá a két szerző közös világára, hogy a hallgatókat is együttgondolkodásra késztették. „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog,” (Reménytelenül) számomra az „éjszaka zenék” egyik korai előfutárában, az Improvizációk 3. darabjában (Imhol kerekedik) jelent meg. Az Altató kis Balázsának gyermeki tisztasága a népi dallamokra komponált első rondóval találkozott, és az Allegro barbaro szilaj, motorikus zakatolásában „Az én nem fogom be pörös számat” (Ars poetica) indulata, szenvedélye izzott. Mindenki másképp értelmezhette a verssorokat és a zene hangjait, éppen ezért voltak izgalmasak és ezerarcúak az egymás mellett megszólaltatott versek és zongoradarabok.

Korhecz Imola Radnóti-díjas előadóművész avatott előadója József Attila verseinek. Minden külső eszköz nélkül, virtuóz módon váltott egyik vers után a másikra, a fájdalomról a bizakodásra, az elkeseredésből a remény hangjára, csupán hallatlanul érzékeny intonációját és mimikáját használva. Érdi Tamás játékát szintén a sokszínűség jellemezte. Már máskor is megfigyeltem játékában a dinamika rendkívül széles spektrumát, ahogy nem látó létére (vagy talán éppen ezért) mennyire tökéletesen érzi a teret. Pontosan tudja, melyik az a legalsó határ egy pianissimo hangnál, ami még nem vész el a térben, vagy éppen ellenkezőleg, meddig mehet el egy fortissimo akkord megszólaltatásában, hogy az ne legyen túlméretezett. Egyszerűen, természetesen, manírok nélkül zongorázott, méltón József Attila és Bartók Béla szellemiségéhez.

-fidelio.hu-

[2008.01.29.]