Bartók Béla

zeneszerző, zongoraművész és zenetudós, az MTA tagja (l. 1935, r. 1945).

Apja, Bartók Béla földműves-iskolai igazgató, anyja, Voit Paula zongorista és pedagógus. 1892-1896 között Erkel Lászlónál, a neves magyar operakomponista fiánál tanult zongorát és elméletet Pozsonyban. 1899-ben felvételt nyert a Budapesti Zeneakadémiára Thomán István zongora- és Koessler János zeneszerzés osztályába. Tanulmányait kitűnő eredménnyel fejezte be 1903-ban, és még ugyanezen év folyamán más nagyobb városokban (Pozsony, Bécs, Berlin) is bemutatkozott mint zongorista.

Zeneszerzői munkásságát Brahms zenei örökségének jegyében kezdte meg, a század elején pedig Richard Strauss lett döntő hatással fejlődésére. Korai korszakának legfőbb művei (Kossuth-szimfónia, 1903; I. Szvit, 1905) közvetlen folytatását jelentik a 19. sz-i magyar romantikus muzsikának, nemzeti hangvételüknek a verbunkos és a népies műdalirodalom a forrása.

A döntő fordulatot az 1905–06-os esztendők hozták meg zeneszerzői pályáján: figyelme a népzenére irányul. 1906-ban, Kodály baráti segítségével és tanácsaival megkezdte módszeres gyűjtőmunkáját. Mintegy jó évtizeden keresztül bejárta az ország legkülönbözőbb vidékeit (főképp Erdélyt), hamarosan pedig kiterjesztette munkásságát más népek zenekultúrájára is. 1906–09 között több ízben kutatott szlovák nyelvterületen, 1909 után – amíg a háború meg nem akadályozta munkájában – Erdélyben gyűjtött. 1913-ban Észak-Afrikában (Biskra) az arab népzenét tanulmányozta. A népi-nemzeti zenei forrásra támaszkodva, Kodállyal karöltve alkotják meg az új magyar zenei stílust, egyben egyéni zenei nyelvüket. 1906-ban adták ki közös népdalfeldolgozás-gyűjteményüket (Magyar népdalok), 1910-ben két egymást követő koncerten mutatták be több más művük között egy-egy vonósnégyesüket a később világhírűvé vált Waldbauer-kvartett tolmácsolásában.

A fogadtatás ellenséges, vagy legfeljebb közönyös volt. A közönség megnyerésére, műveik hitelesebb tolmácsolása érdekében 1911-ben több fiatal muzsikussal együtt létrehozták az Új Magyar Zeneegyesületet, amely azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Bartók ezt követően visszavonult a nyilvánosságtól. A válságból a kiutat csak a Balázs Béla szövegére komponált táncjátékának (A fából faragott királyfi, 1914-16) és operájának (A kékszakállú herceg vára, 1911) 1917-es, ill. 1918-as bemutatója, melegebb fogadtatása hozta meg. 1919-re befejezte harmadik, egyben utolsó színpadi művét, A csodálatos mandarint Lengyel Menyhért szövegkönyvére.

Az I. világháborút követő évtized sorozatos külföldi hangverseny-utak jegyében telik el. 1920-ban Berlinben vendégszerepelt, 1922-ben Angliában és Párizsban, majd Hollandiában, 1925-ben pedig Olaszországban. Az 1928-as év első hónapjait az Egyesült Államokban töltötte, és még ugyanezen év végén az Szovjetunióba utazott hangversenyezni. Világszerte elismertté és megbecsültté vált, mint előadóművész, és mint komponista. Ezenközben idehaza 1923-ban megbízást kapott Budapest székesfőváros fennállásának 50. évfordulója alkalmából ünnepi zenemű komponálására. Így született meg a Táncszvit, amelyet a nov. 19-i ünnepi hangversenyen mutattak be Kodály Psalmus Hungaricusával együtt. E kis epizódtól eltekintve a hivatalos vélemény Bartókkal szemben egyre ellenségesebb. Gyakran támadták a környező népek (szlovák, román) iránti szimpátiájáért. Emberi-világnézeti nagyságának legfényesebb megnyilatkozása, hogy a két világháború közötti szélsőséges légkörben meg tudta őrizni tiszta magyarságát, amely nemzeti érzéseit nem más népek rovására táplálta, hanem a „népek testvérré válásának eszméjét” hirdette.

Ennek az eszmének a jegyében komponálta meg 1930-ban Cantata profanáját, de közvetve vagy közvetlenül egész életművét áthatja ez a vezérgondolat.

Folklorisztikai szempontból az 1920–30-as évek a már korábban összegyűjtött hatalmas népdalkincs tudományos feldolgozását, értékelését jelentették munkásságában. 1921-ben fejezte be első összefoglaló jellegű tanulmányát, A magyar népdal címűt (megjelent 1924-ben). 1932-ben arab zenei kongresszuson vett részt Kairóban. 1934-ben – miután 27 éven át tanára volt – megvált a Zeneakadémiától, és az Magyar Tudományos Akadémián dolgozott tovább a magyar népzene sajtó alá rendezésén.

1936-ban ment utoljára gyűjtőútra, Törökországba. Tanulmánya: a Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (1934) – ha néhány pontján már túlhaladott is – mindmáig imponáló kezdeményezés maradt az összehasonlító népzenetudomány területén. Alkotó művészete az 1926 és a II. világháború közti időszakban ért el delelőjére. A szerkesztés fegyelmezettsége, a klasszikus formai egyensúly és a magasrendű művészi mondanivaló összhangja e korszak műveiben jut el a legteljesebb megvalósulásig. Legfőbb állomásai: három vonósnégyes (III–V.), az I. és II. zongoraverseny (1926; 1930–31), a Zene húros-hangszerekre, ütőkre és celestára (1936), a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre (1937) és a II. hegedűverseny (1937–38).

A fasizmus növekvő térhódítása tiltakozásra és ellenakciókra késztette őt is, Kodályt is. Bartók megtiltotta művei megszólaltatását a német és olasz rádiókban, majd fokozatosan felszámolta német zenei kapcsolatait. A háború kitörése, és az ehhez kapcsolódó feszültség arra késztette, hogy 1940-ben feleségével (Pásztory Ditta, 1923-ban kötöttek házasságot) együtt az Egyesült Államokban keressen - reményei szerint ideiglenes - lakhelyet. Amerikai évei állandó és egyre súlyosbodó betegeskedés és nélkülözés közepette teltek el. 1943-ban Kuszevickij, a Bostoni Szimfonikusok karnagyának felkérésére megírta a Concertót, amelyet a következő évben mutattak be. Személyes ismeretséget kötött Yehudi Menuhinnal, az ő számára írta 1944-ben Hegedű-szólószonátáját. 1945-ben, élete utolsó évében Brácsaversenyén dolgozott, azonban már nem tudta befejezni. Az elkészült vázlatok alapján először Serly Tibor állította össze és hangszerelte meg a művet, később fia Bartók Péter és munkatársa Nelson Dellamaggiore készítette el a mű felülvizsgált kiadását . Bartók életműve mind a magyar, mind az egyetemes zenetörténet szempontjából korszakalkotó jelentőségű. A Kelet-európai népek, de elsősorban a magyarság népzenéjében megtalálta azt a tiszta és nemes forrást, amelyből táplálkozva megújíthatta, és világszínvonalra emelhette zenekultúránkat. Liszt muzsikájában saját zenei elképzeléseinek és törekvéseinek legfőbb előzményét fedezte fel. Századunk sokágú művészeti (zenei) irányzataira szünet nélküli érzékenységgel reagált, eltanult kifejezési eszközöket anélkül, hogy azok bármilyen egyoldalúság felé torzították volna el művészetét. A 20. század első felének ellentmondásai, útvesztői, buktatói között a zenevilág területén neki sikerült a legteljesebb, legegyértelműbb megoldást megtalálnia és kiharcolnia mind eszmei, mind művészi tekintetben.


Fő művei: I. hegedűverseny (1907–08); Két portré (1907–08, Zenekar, előző mű átdolgozása); 14 Bagatell (1908, zongora): 10 könnyű zongoradarab (1908); Gyermekeknek (1908–09, zongora); 2 román tánc (1910, zongora); Vázlatok, Op. 9/b (1908–10, zongora); Két kép (1910, zenekar, átirat zongorára); Allegro Barbaro (1911, zongora); Négy zenekari darab (1912, hangszerelés: 1921); Szonatina, Román népi táncok, Román kolindadallamok (1915, zongora); Szvit, Op. 14 (1916, zongora); Tizenöt magyar parasztdal (1914–18, zongora); Improvizációk, Op. 20 (1920, zongora); I–II. Hegedű-zongora szonáta (1921, ill. 1922); Szonáta (1926, zongora); Szabadban (1926, zongora); I. Rapszódia (1928, hegedű-zongora; átirat: gordonka-zongora, ill. hegedű-zenekar); II. Rapszódia (1928, átdolgozása 1944, hegedű-zongora; átirat: hegedű-zenekar); Magyar képek (1931, korábbi zongoradarabok átirata zenekarra); Kontrasztok (1938, hegedű-klarinét-zongora); Mikrokozmosz (1926–39, zongora); Divertimento (1939, vonószenekar); III. zongoraverseny (1945); Vonósnégyesek, Nr. 1–6 (1908, 1915–17, 1927, 1928, 1934, 1939).

Írások: Cântece popolare româneşti din comitatul Bihor (Bucureşti, 1913); Die Volksmusik der Rumänen von Maramures (München, 1923); Die Melodien der rumänischen Colinde (Weihnachtslieder, Wien, 1935); Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? (Bp., 1936); B. B. összegyűjtött írásai (közreadja: Szöllősy András, Bp., 1966).

[2006.11.01.]