Álarcos lovag századunk színpadán - beszélgetés Szabó P. Szilveszterrel
Semmi botrány, torzítás vagy hajmeresztő história! Amit otthonról hozott: szeretet, békesség és a teljesség iránti igény. Amit elért, saját erővel, becsülettel és kitartó szorgalommal tette. Szabó P. Szilveszter mindenben a tökéletességre törekszik - alkotói munkájáért joggal jár az elismerés.
A szerepei alapján gyakran fiktív vonásokkal felruházott színész az egyik legsokoldalúbb egyénisége a
Budapesti Operettszínház társulatának.
Szabó P. Szilveszter neve ritkán díszeleg címlapokon, privát élete a bulvársajtó számára teljesen ismeretlen. Korunk „búsképű lovagjának” nincsenek sztárallűrjei, távol áll tőle a magamutogatás - ahelyett, hogy a művészvilág berkeiben villódzó vakuk fényében pózolna, jelmezéből kibújva is az alkotásnak szenteli minden idejét. A múltbéli emlékeket mélyen magába szívva teremt napról-napra újabb kincseket, s halad tovább rendületlenül, álmai megvalósítása felé.
Az ezerarcú művész két évvel ezelőtt alkotótársaival karöltve indította útjára a
Szélmalom sorozatot. A közös vállalkozás eredményeként hamarosan megjelenő második lemez új színekkel gazdagítja a valóság vásznát.
- Prózai színésznek készültél, mégis zenés darabokban szerepelsz. Nem tartod magad énekesnek, de zenés kiadványsorozatot indítottál. A zene mennyire játszik fontos szerepet az életedben?- Annak idején nem vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai szakára, a zenésre viszont azonnal bekerültem. Mivel az oktatást ott szintén a prózára alapozzák, így maximálisan kielégített, s emellett külön kuriózumként számtalan lehetőséget kínált zenei téren. Az énekmesterem, Bagó Gizella öntött belém lelket és folyamatosan biztatott, hogy higgyek magamban, a próza- és beszédtanárom pedig Avar István volt, akinél nagyon erős mesterségvizsgákat tettem. A kettőt ötvözve, amennyiben tartalmilag és zeneileg is jó darabbal találkozom, különösebb gond nélkül formálom meg a különböző karaktereket. Viszont ha hiányzik a mondanivaló, vagy kibillen az egyensúly és a zene lesz az elsődleges, előjön belőlem az a fajta humor, ami végül elviszi valamilyen irányba a figurát.
- A művészet egyéb területein is kipróbáltad magad. Miért pont a színészet mellett döntöttél annak idején?- Önmegvalósítás. Rengeteg mindent hoztam otthonról, boldog gyerekkorom volt, templomkertben nevelkedtem, és nagyon boldognak láttam református nagyszüleimet, akik tökéletes evidenciában éltek, és mindezt át is tudták adni nekem az érzelmi részével együtt. Dédapám Sarkadi Kabaréja, a régi jelmezek, kellékek és egyéb háború előtti dolgok számtalan történetet idéztek. Mikor átadták az államnak az erdélyi Sarkadi Kabarét, megfosztották a családomat ezektől az értékektől. Azonban én ma is magamban hordozom és továbbra is ezeket képviselem. A lányomat is úgy fogom nevelni, hogy tudja, mi számít értéknek.
- Miért, te mit tekintesz értéknek?- Ezt nehéz lenne felsorolni. Például a barátság fogalma az én értékrendszerem szerint teljesen mást takar. Számomra nincsenek haverok, és barátokból is mindössze félmaroknyi. Avar Istvánnak köszönhetően nagyon szeretem a magyar nyelvet és próbálom megőrizni eredeti formájában. Sajnos egyre többen használják az Amerikából vagy innen-onnan meglehetősen rosszul ellesett argót és amellett, hogy különféle mozaikszavakat gyártanak, a régi kifejezések jelentése is eltorzult. Érdemes lenne kiadni egy új értelmező szótárt, hogy vajon a szavak ugyanazt jelentik-e még, mint annak idején. Én gyűlölöm ezt a 21. századi mozaiknyelvet, egyszerűen bántja a fülemet és a szépérzékemet. Ebből a szempontból nagyon maradi vagyok, ami nem azt jelenti, hogy ne lennék nyitott az új dolgokra, de erősen szelektálok és nagyon hamar kiszűröm, ami az én világomba nem fér bele. Mivel magányos ember vagyok, ezért sokat számít, hogy a családommal természet közeli környezetben élünk, mert így mindig van hol megnyugodnom, elbújnom kicsit.
- Már két éve játszottál, mikor felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Miért döntöttél úgy, hogy ismét beülsz az iskolapadba? - Én mindenben a tökéletességet és a pontosságot keresem. Pontosság pedig nem létezik anélkül, hogy ne lenne ott alatta az egész rendszer, ami tartja. Gyűlölök olyasmit csinálni, amihez nem értek és nem tudok annyira improvizálni sem, hogy ezt elhitessem önmagammal. Fontos, hogy a rendszernek meglegyen az alja, különben összeomlik. Bár így az intézmény falain kívül nem játszhattam, és akkor még azt sem tudtam, hogy két év múlva ugyanott folytathatom-e, a tanulást választottam. Világrengető élmény volt, mikor utoljára álltam a közönség elé a szegedi Dóm téren. Mikor az a 4600 ember iszonyatos őrjöngéssel egyszerre felállt, éreztem, ahogy mellbe vág a robaj. Ott álltam középen, egészen picire zsugorodva. El is bőgtem magam és szaladtam ki sírva, mint egy kismalac.
- Milyen érzés volt ismét színpadra állni?- Miután egy egészséges színész elvégzi a főiskolát és az 5x5 nm2 alapterületű 33-as teremből kiszabadul az Operettszínház színpadára, ahol ugyanazokat a deszkákat koptatva rettentő sok nagy színész járt előtte, él benne egy vad fetisiszta álom, egy nagyfokú tisztelet, elhivatottság és alázat a színház iránt. Elszomorít, hogy sokan csak azt az öt percet látják, amíg a színpadon vagyunk, ami mögötte van, azt nem.
Olvass tovább a következő oldalon![2008.02.07.]