Sweeney Todd - A halál és gyilkolás dalai!?

A Golden Globe díjas Sweeney Todd című horror-musical megnézése, meghallgatása előtt az ember azt gondolhatná, hogy egy újabb sablonos mű került napvilágra. Ez elhamarkodott kijelentés lenne, hiszen nem hiába kapott a film három Oscar-díj jelölést. A mű zenei részéről a nem kevésbé híres szövegíró-zeneszerző gondoskodott, mint a Company, az Into the Woods és a musicalek világában mérföldkövet jelentő West Side Story szerzője, Stephen Sondheim.

A film egy 19. századi londoni borbély történetét dolgozza fel musical formában, aki bosszút forralva sorozatgyilkossá válik. A főszerepeket Johnny Depp (Sweeney Todd) és Helena Bonham Carter (Mrs.Lovett) játssza. Maga a szereposztás kétségeket kelthet a musical rajongók körében, ugyanis egyik színész sem büszkélkedhet énekesi múlttal.

- Soha nem énekeltem korábban, ezért félelmetes feladatnak tűnt, annak ellenére, hogy gitárosként kezdtem a show-bizniszt - meséli a júniusban negyvenötödik születésnapját ünneplő Johnny Depp. Játszott már a The Kids, Sex Gun Method és a The Flame nevű zenekarokban is. A Sweeney Todd-ban viszont mint remek énekes tűnik fel. Maga a zene tükrözi a filmben uralkodó sötét hangulatot, melyben a szövegek tartalma sokszor szókimondóra sikerült.

Már a nyitó dal meghallgatása után kapunk egy hangulatot, mely végigkíséri az összes dalt. Itt természetesen még nincs szöveg, csak maga a dallam. Ezt a komor és nehéz hangulatot veszi át az ezt követő No Place Like London, amelyben először bukkan fel a főszereplő hangja. A lemezen a dalok sorrendje megegyezik a filmbelivel. A The Woerst Pies In London talán az egyetlen olyan dal, amelyben vicces, ironikus elemeket találunk. A szöveg és a dallam itt nagyon fülbemászó, már a harmadik meghallgatás után az ember együtt dúdolja Mrs.Lovett-tel a jópofa szófordulatokat.

- Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer musicalben szerepeljek - mondta el a film másik (mondhatni) főszereplője, a negyvenéves Helena Bonham Carter, aki szintén tapasztalatlanul mozgott még az éneklés terén. Mindezek ellenére a mű zenei része kifogástalan. Bár a hazai közönség véleménye eléggé megosztott.

A My Friends-ben hallhatjuk először a két főszereplő duettjét. Maga a dal nagyon nyugodt hangvitelű, melynek csak a szöveg mond ellent. Végig az az érzésünk, hogy egy régi barátjához beszél, s megosztja vele, hogy min ment keresztül. Ezzel az érzéssel találkozhatunk még a Johanna-ban, melyben fájdalmas búcsút vesz lányától, akit sosem láthat többé. Ez az a dal, ahol megkedveljük, megsajnáljuk, s együtt érzünk majd a főszereplővel, a vérengző gyilkossal, s tettei ellenére neki adunk majd igazat.

A Pirellis Miracle Elixir, a The Contest és a Poor Thing nem igazán a mindennapi hallgatásra íródott dalok, nem beszélve arról, hogy ez az a három dal, melyekhez szükséges, hogy lássuk is a történéseket.

A Pretty Woman először kicsit kusza, de a második fele annál szebb. Itt egy szerelmi történetbe illő dallamra lehetünk figyelmesek, melyből egy erélyesebb végszó ábrándít ki minket. Ez alapozza meg a következő dal milyenségét. Annak érdekében, hogy ne tévesszük össze a horrort és a romantikát, következik az Epiphany, amely szintén hangulatteremtő.

Az első másodperctől az utolsóig zaklatott hangvitelű, s a feszültség szinte kézzelfogható. Ennek az enyhítésére következik a Little Priest, mely könnyedebb és sok szóviccel van teletűzdelve. Hallgatva olyan érzése van az embernek, hogy menten táncra perdülne, ugyanis a dallam keringőre csábít.

A By The Sea egy olyan dal, melyet ha nem tudnánk, hogy egy horrorból való, talán sose találnánk ki. Vidám hangvételű, szinte kitűnik a többi közül. Végképp nem illik a többi dal hangulata, témája közé. Ennek ellenére hamar a kedvenceink közé fog tartozni.

Az album utolsó dala igazából képekben tud kiteljesedni. A bosszú, mely végigkíséri a történetet, végül a főszereplő halálához vezet. Ez a szövegből sajnos nem derül ki, csak annyit tudunk, hogy valami nincs rendben. Mindezek ellenére van néhány dal, amely igényli a képi megjelenítést is, de a legtöbb kép nélkül is teljes mértékben élvezhető.

Az eredetileg Hugh Wheeler által megírt musical először 1979. március elsején került bemutatásra, amikor is a Legjobb Musicalnek járó Tony-díjjal jutalmazták. A film legérzelmesebb és legszebb jelzőkkel díszített dalának a Johanna-t és a Pretty Woman-t tartjuk. A filmben Toby szerepét játszó kisfiú fiatal kora ellenére nagyon tehetségesnek ígérkezik. Az ő hangját többek között a Pirellis Miracle Elixir-ben, a Not While Im Around-ban hallhatjuk.

A dalok szövege nagyon átgondolt, remekül szerkesztett és sokszor érezheti úgy a néző, hogy egyszerű párbeszédben nem is lenne ennyire hatásos a mondanivaló. A zavarba ejtően groteszk és brutális történethez illő Sondheim darabban alig akadnak slágerszámok, szinte minden dal egy-egy ponton meglepő fordulatot vesz.

Dominálnak a feszültség fokozását szolgáló melodramatikus részek. Az édes-keserű hangzás harmóniája szinte minden dalban fellelhető. Önmagukban hangulatteremtők, rengeteg érzést tükröznek. Ahhoz, hogy minden érzés, gondolat teljesen átjöjjön, nem elég egyszer meghallgatni a dalokat. Bármilyen hangulatunk is van, mindig tudunk találni hozzá illő dalt. A bosszú, a szerelem, a düh, az öröm mind-mind egyaránt részesei Stephen Sondheim dalainak.

A mű zeneileg hihetetlenül szórakoztató, nem véletlenül tartják az egyik legnagyobb műgonddal és igényességgel megírt musicalnek.

-Lukács Veronika-

[2008.04.13.]