A rock nyugodt ereje - beszámoló a világsztár budapesti koncertjéről

Mark Knopfler Sportaréna beli koncertjét élveztük végig.

A 2005-ös arénás buli végén, a tömeggel kifelé araszolva, a frenetikus élmények hatása alatt, bizony nem gondoltam volna, hogy pár év elteltével ugyanitt, még egyszer viszontláthatom a legendás Dire Straits egykori frontemberét és zenekarát. Mint ahogy igazán abban sem mertem reménykedni, hogy ezen a második megmérettetésen a rock nyugodt ereje ismételten képes lesz maga alá gyűrni.

Tévedtem: maga alá gyűrt. A magamutogató, öncélú hivalkodást messzire elkerülő, szinte puritán előadásmód, a dalok időtálló igényessége és sokszínűsége, a mindvégig tetten érhető, példátlan színpadi fegyelem, az odafigyeléssel vegyített egymás iránti kölcsönös tisztelet, a megszólalás minősége – ezúttal is meggyőzött. Még akkor is, ha az egyébként profi színvonalú keverésbe két apró hiba csúszott. A műsor első felében a dob erősítése hagyott némi kívánnivalót maga után, valamint a Dire Straits blokkban, a gitárszóló - túlvezérlés következtében – kissé torzan szólt. A dolgát profi színvonalon ellátó technikai személyzet azonban a lehető legrövidebb időn belül korrigálta a fiaskót.

A lendületes Cannibals nyitotta a sort az 1996-os Golden Heart szólóalbumról, mely a klasszikus rock and roll legjobb hagyományait követve, basszgitár helyett nagybőgővel szólalt meg. Ezután felváltva érkeztek darabok a Ragpicker’s Dream és a Sailing to Philadelphia korongokról (köztük a címadó is); de terítékre került a Kill to Get Crimson 2008-as anyagának The Fish and the Bird c. tétele is.

A nagyjából tízezres (!) közönség hihetetlen empátiával és meglehetős aktivitással fogadta a nótákat, mely különösen a két elnyűhetetlen Dire Straits klasszikus (Romeo & Juliet és Sultans of Swing) jól ismert riffjei és melódiái alatt hágott a tetőfokára. Knopfler mester puszta ujjaival megszólaltatott gitárszólói behatoltak a fül és az agy legrejtettebb zugaiba, hogy aztán a testben mindent betöltően szétáradva, alaposan fölkavarja a lélek egyensúlyát is. A professzionális gitárhangzás érdekében a kétórás műsor ideje alatt, 6 különböző típusú gitárt cserélgetett, az aktuális számnak megfelelően.

Elbeszélő, szinte monoton énekstílusban előadott, igazából semmilyen skatulyába be nem zárható, folkos-rockos dalai olyan érzelmeket képesek felszabadítani, mely még a legkérgesebb lelkű koncertjáró rockert is megérinti. Ne legyünk igazságtalanok: a mögötte lévő zenészek is maximálisan hozzájárulnak a produkció sikeréhez; sokkal többet jelentenek holmi egyszerű kísérőmuzsikusoknál.

A régi bútordarab Richard Bennett második szólógitáros; a két B3-as Hammond-orgonista (egyikük a Dire Straits-es Guy Fletcher); a hegedűn és fémfurulyán felváltva játszó skót muzsikus; valamint a metronóm pontosságú ritmusszekció; mind-mind méltó társai Mark Knopflernek, - művészi kvalitásaikkal képesek biztosítani az amúgy sem éppen szegényes hangképet.

A magyar apától származó, Glasgow-ban élő muzsikus nem volna az, aki, ha mondjuk óriás kivetítőkkel és lézerágyúkkal agyonterhelt színpadképet pakolt volna a háta mögé. E helyett a „kötelező” színes reflektorok mellett egy darab jókora méretű rezonátor-gitár (dobro) nyak nélküli teste függött, melyet a hangulat fokozódásával világítottak meg különböző tónusokban.

A két órán át tartó varázslat a ’82-ben napvilágot látott Telegraph Road-dal (Dire Straits) látszott véget érni, ám a zsűri másként döntött. Hangos ovációval kikövetelte a ráadást, mely két blokkban perfektuálódott. A Brothers in Arms és az Our Shangri-la után még kicsit kérették magukat, hogy aztán a So Far Away-vel (itt előkerült a pengető!) és stílszerűen a Going Home instrumentális darabjával búcsúzzanak el (remélhetően nem véglegesen) Budapesttől.

A buli végén, a tömeggel kifelé araszolva, a frenetikus élmények hatása alatt, immár végérvényesen meggyőződtem róla, hogy Mr. Mark Knopflernek és csapatának nyugodt rock-ereje, másodszor is képes volt maga alá gyűrni. Köszönet érte!

Hegedűs István

[2008.05.23.]