A Whitesnake Budapesten: tisztelet és realitás

A ’80-as évek egyik legrangosabb hard-rock formációja a Whitesnake, 2008. július 21én, a „Good To Be Bad” világkörüli turné budapesti állomásaként lépett föl a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Ami első látásra szemet szúrt: a zsúfolásig megtelt nézőtéren, a közönség soraiban szorongott a hazai rock-élet színe-java.

Nagyon vártuk ezt az estét. Mikor 1997. november 23-án először léptek a Petőfi Csarnok deszkáira, az együttes éppen feloszlását deklarálta. Aztán annak rendje- módja szerint újjáalakultak, (hiába, no: az igazi rocker élete végéig az is marad), majd 2006. nyarán újra megkísérelték bevenni a Magyar Rockzene fellegvárát. Az eredmény ismert: a hazánkban is lassan már állandósult, XXI. századi, elementáris erejű viharok és felhőszakadások egyikének, pontosan azon a napon támadt halaszthatatlan tombolhatnékja.

Nagyon vártuk ezt a pillanatot. Nyolc óra után öt perccel, intro gyanánt, a hangfalakból felbődül a Who-együttes örök himnusza, a „My Generation”, minek hallatán, a rock-hadsereg egy emberként üvölt fel. Kezdésnek David Coverdale és csapata, a „legjobb éveket” próbálja felidézni az új album „Best Years” nótájával, de az utána következő, már bejáratott „Fool For Your Lovin’” azért nagyobbat üt. Nagyjából ekkor kezd feltűnni, hogy Coverdale intonációjával valami nem stimmel.

Először a rendkívül gyatra hangosításra gyanakszom, de rá kell jöjjek, hogy ettől sokkal nagyobb a baj. Mondjuk ki: néhol hamis. A Mester ma vagy nincsen formában, vagy pedig őt is elérte a Rém, ami a hatodik X közelébe érkező énekeseket általában fenyegeti; nevezetesen az évek során intenzíven igénybevett, túlerőltetett hangszálak nyugdíjba vonulási igénye. Neves rock-dalnok barátom – sajnos - ez utóbbi verziót erősíti meg.

Amúgy a műsor profi szinten megy. Doug Aldrich gitáros Les Paul Gibsonja ontja magából a csodálatos hangokat, persze a fogólapon és bundokon boszorkányos gyorsasággal járó, virgázó ujjak segítségével. Nem marad le tőle Reb Beach sem, akivel felváltja hozzák a kőkemény gitárszólókat.

Rajongók ezrei borzongnak bele

Egy párbajban próbálják csúcsra járatni különleges képességeiket (a nagyobb hatás kedvéért a többiek magukra is hagyják őket a színpadon), de valahogy mégsem a legszerencsésebben alakul a mutatvány; a nem eléggé pörgős blokk, végül hosszan elnyújtott bűvészkedéssé degradálódik.

Szerencsére előtte még elhangzik a „The Deeper The Love” lírája a ’89-es „Slip of The Tongue” albumról, melyben azért a karcos hangú rock-legenda mégiscsak megcsillogtat valamint abból az orgánumból, amelybe korra-, és nemre való tekintet nélkül, (de különösen a hölgyek) rajongók ezrei borzongnak bele. A két gitáros is jóval szelídebbre veszi a hangvételt; akusztikus hangszerre váltva, magas széken ülve nyomja a kíséretet a lágy dallamok alá.

Az 1987-es sorlemez egyik sikerdala, az „Is This Love” is még befér a gitárpárbaj elé, a zsűri legnagyobb örömére. A „Fool In Love” (Hölgyek figyelem! Feltűnt, hogy hány dalszöveg témája a szerelem?) az új albumról érkezik, majd hangulatfokozónak az „Ain’t Gonna Cry”-t vezetik elő. A refrént David vezényletével már a publikum skandálja önfeledten, csakúgy, mint a „Give Me All Your Love” megfelelő részeit. Elvileg a „Here I Go Again” (szintén 1987) lenne a búcsú, de a „kötelező” ráadás most sem marad el.

Jön tehát a „Still of The Night”, és a végére a – „Burn”. Kicsit más felfogásban, mint anno a Purple-től, de ez természetes. Itt végre Thimothy Drury, az orgona felelőse is életjelt ad magáról – az eddigiekből ugyanis nem igazán derül ki, hogy jelen van. Ugyanígy a ritmusszekcióról (Uriah Duffy- basszusgitár; Chris Fraizer- dob) sem lehet szuperlatívuszokban beszélni; teljesítményük abszolút átlagos.

Aligha lehet megítélni egy emblematikus, nagy múltú rock-zenekart egyetlen koncert alapján. Még akkor sem, ha tizenegy évvel ezelőtt sikerült maximálisan elkápráztatnia akkori közönségét. Mint ahogy nem lehet figyelmen kívül hagyni azt nem mindennapi életművet sem, amit a Whitesnake 1977-es megalakulása óta tett le a rock asztalára. Ezért minden tisztelet jogosan illeti meg Coverdale mestert és mindenkori csapatát. A „Good To Be Bad” koncert ambivalenciája pedig a realitás.

- Hegedűs István -

[2008.07.24.]