Hátborzongató! Dzsesszünnep Veszprémben Herbie Hancockkal - képekben

Nagyszerű hagyományt folytatva (Wayne Shorter, Joe Zawinul) került megrendezésre ez a jeles koncert az immáron ötödik Ünnepi Játékok keretein belül. A rossz idő miatt sajnos nem a Vár, hanem a három hete átadott Veszprém Aréna volt a helyszín, ami egyáltalán nem volt rossz választás a szervezők részéről. Annyira új még a hely, hogy még érződött a festék és a frissen leragasztott gumipadló szaga a levegőben, de ez egyáltalán nem rontott semmit a hely színvonalán.

Egy kis késés

A koncert - amit simán kinevezhettünk volna az év dzsesszeseményének, ha nem járt volna itt a Return To Forever pár hete (így most ketten osztozhatnak ezen a címen) - fél óra késéssel kezdődött. Ennek - mint azt a műsorközlő elmondta - elég prózai oka volt: Herbie Hancock egyszerűen eltűnt 10 percre úgy, hogy senki nem tudta, hol van. El tudom képzelni, hogy csak egyszerűen keresett magának egy üres öltözőt, és ott meditált 10 percet a fellépése előtt. De ennyi késés egy legendának majdhogynem kötelező, senki nem volt türelmetlen.

Vastaps már a színpadra lépésekor

Amikor megjelent a zenekarával, azonnal szűnni nem akaró tapsvihar fogadta a 68 éves Mestert. Kiemelkedő életművel rendelkező zenész színpadra lépésének lehettünk tanúi, akin azonnal érződött a meghatottság, és zenésztársai, illetve a zene iránt érzett alázat. Nem nagyon találkoztam még olyan zenésszel, aki azzal kezdi a koncertjét, hogy bemutatja a társait, felsorolva azok érdemeit, erősségeit. Ő így tett.

Bemelegítés: bele a közepébe

A számok közti szünetekben mindig közvetlen volt, mesélt, anekdotázott, egy pillanatra sem tűnt úgy – mint ezt sok más koncert esetében érezni lehet -, hogy ezt időhúzás miatt teszi, egyszerűen szeretni való jelenség volt. Az első számukat (Actual Proof) bemelegítésnek szánták, mint mondta, nekik is szükségük van arra, hogy egy kicsit felpörögjenek, ráérezzenek egymásra.

Azt hiszem, nagyon sok zenész egy életműnek is elfogadná ezt a számot, nagyon komoly improvizációkat hallhattunk mindjárt kezdésként. A hangzást egy kicsit kellett finomítani, sok volt a dob, kevés a többi hangszer, de ezt egyből az elején javították a hangmérnökök.

A zenészek: zsenik gyülekezete

Vinnie Colaiuta (dob) személyében megtaláltam az egyik kedvenc dobosom (a másik Dave Weckl). Amit ez az ember művel, azt szavakkal nehéz kifejezni. Volt ő már rockdobos Frank Zappa mellett, játszott Joni Mitchellel, de turnézott már Stinggel is. Most pedig pár éve Herbie Hancock állandó kísérője. Ez érződött is, olyan összeszokottsággal játszottak, hogy az varázslatos volt. Amikor kellett (A Song For You-ban például), seprűvel kísérte visszafogottan a zenekart, amikor viszont kellett, úgy ütött, mint egy ágyú.

Olyan játékos színezéseket tett a zenébe, ami már-már elképzelhetetlen. Egy rockdobos (nem akarok megbántani senkit) elbújhat mellette, iszonyú mennyiséget dolgozott végig a 2 és fél órás koncerten. Sima négynegyedet nem hallhattunk tőle szinte egyszer sem. Amikor már kezdtem azt hinni, hogy végre lazít egy kicsit, akkor is olyan finomságokat szúrt közbe, hogy az állam is leesett.

Dave Holland (basszusgitár, bőgő)

Ahogy Herbie Hancock az elején elmondta: Dave 18 éve nem játszott elektronikus basszusgitáron, de most csak a Mester kedvéért ismét belevágott. Hancock szerint ő a legjobb a világon. Zenélt már szinte mindenkivel, aki csak megfordult a dzsesszéletben. Emellett tanít, nagyon elismert oktató. Szívesen lennék a növendéke! Mialatt eljátszott egy számot egyedül bőgőn, a zenekar pihent. Flamencós ritmusokat és hangsorokat játszott a nagybőgőn, vissza-visszatérve az eredeti, kicsit szomorkás témájához, ami engem a Szomorú vasárnap dallamvilágára emlékeztetett. Képzeljenek el egy olyan hangzást, amikor egy szál bőgő hangját hallgatja 3000 ember néma csendben. Hátborzongató.

Lionel Loueke (gitár)

El tudnak képzelni egy nyugat-afrikai gitárost, aki szólója közben először afrikai törzsi dallamokat játszik, majd hirtelen elkezdi a Tavaszi szél vizet áraszt című dalt magyarul énekelni? Mert én eddig nem tudtam. Most már igen, és nagyon megható, figyelmes, és cizellált is volt egyben. Sajnos koncert közben néha elveszett a gitár hangja a zongora és a basszus mellett, de a szólója valami frenetikus volt.

Megvan a magyar kapcsolat, az új lemezén Németh Ferenc dobol, valószínűleg tőle kérdezhette meg, hogy mi az, amit minden magyar biztosan ismer, és nagyon be is jött neki. Ezzel a lelkes közönséget is megénekeltette. Ő is játszott már Hancock Possibilities című 2005-ös lemezén, tehát szintén „régi bútordarab”. Berklee Music College-os volt, most Blue Note szerződése van, azt hiszem ezzel a tehetségéről mindent elmondtam. Játékát élmény hallgatni.

A fél fülére szinte süket Chriss Potter szaxofonos szintén briliáns szólista és nagyszerű csapatjátékos is egyben. Mindent kiszínez, mindenhez tud egy kis pluszt hozzátenni. Még fiatal, csak 38 éves. Pályája viszont már most irigylésre méltó: játszott John Patituccival, Charlei Mingusszal, John Scofielddel, Jack DeJohnette-tel. Amikor szólózik, csak a zene létezik számára. A zenekari részeknél hajszál pontosan száll vissza, ezt soha nem értettem, hogyan képesek erre. Annyira figyelik egymást, minden egyes rezdülésre pontosan tudják a választ.

Sonya Kitchell, Amy Keys (ének)

A két énekesnőt nem választanám szét. Azért sem, mert nincs értelme sorrendet felállítani köztük, egyformán lélegzetelállítóak. Az egyik fekete gospelénekesnek néz ki (Amy), a másik inkább hasonlít a most divatos, fehér bőrű, mégis fekete torkú dívákra. A Riverben zseniálisan egészítették ki egymást, mindig a másik alá dolgozva. Ez annyit jelentett, hogy amikor az egyikőjük szólózott, a másik a háttérbe húzódva hozott olyan finom vokált, hogy borsózott a hátam. A When Love Comes To Town alatt pedig istenigazából kiengedhették a hangjukat. Egy kis bluesos, füstös beütéssel adták elő a számot, tudásuk legjavát bemutatva.

A Mester: Herbie Hancock

Néha olyan volt a szintetizátor mellett, mint egy kisgyerek, akinek visszaadták a rég elvett játékát. Látszott rajta, hogy minden pillanatát élvezi annak, amit csinál. Igazi arcát – szerintem – azonban mindig akkor mutatta meg, amikor a nagy koncertzongorán játszott. Akkor hallatszott igazán, hogy elemében van. Vinnie-vel hihetetlen duetteket produkáltak. Mindent tudtak fokozni, még azokat a részeket is, amiknél már azt gondoltam, itt a vége, ezt nem lehet tovább variálni.

Nem hiszem, hogy tudásával kapcsolatban a legcsekélyebb kétely is felmerülhetne, így erre külön nem térnék ki. Ami nagyon megható volt, az a viszonya a zenészeivel. Megöleli őket, gratulál nekik, viccelődik még játék közben is. Pontosan előttem van az idei Grammy díjátadó, ahogy meglepődve felmegy a színpadra, majd megköszöni mindenkinek a közreműködését lemeze elkészítésében. Akkor még nem gondoltam, hogy őt ebben az évben élőben fogom látni-hallani. De megtörtént!

Kicsit hosszúra sikerült a beszámolóm, de még mindig lenne mit írni, annyira tömény és jó élmény volt a tegnapi koncert. Köszönet a Szervezőknek az ötletért, hogy elhozták hozzánk ezt a legendát. Hasonlóan jó és színvonalas folytatást kívánunk!

Reméljük a vasárnapi Bona/Toto/Lokua koncert már a Várban lesz. Aki teheti, ne hagyja ki, garantáltan megismételhetetlen és felejthetetlen élmény lesz!!!

Herbie Hancock és zenekara Veszprémben - képekben

-Aretuska-

[2008.07.25.]