Idősebbek is elkezdhetik, az R.E.M. segít

Idén áprilisban új lemezzel jelentkezett a R.E.M. Az Accelerate című lemez beváltotta a hozzá fűzött reményeket: a csapat egy tökéletesen egységes, húzós anyagot hozott össze.

Michael Stipe-nak és csapatának utoljára 2004-ben volt sorlemeze Around the sun címmel, amelyen egy nyugdíjas zenekart hallottunk fásult középtempóban. Annak ellenére hogy a korong tartalmazott néhány gyöngyszemet is (Leaving In New York, Electron Blue, Final Straw), általánosságban a fáradtság jellemezte.

Tavaly minden különösebb csinnadratta nélkül egy dupla koncertlemezzel adták értésünkre hogy élőben azért még képesek lendületes bulikat összehozni. Az idei év elején aztán szép lassan kezdtek szállingózni az információk az új albummal kapcsolatban miszerint most aztán belehúztak a fiúk és pörgős nóták születtek.

Bevallom őszintén én erre csak legyintettem, ugyanis ezt már számtalan bandától hallottam, az esetek többségében azonban lehangoló produkció született. Aztán Április első napján páros lábbal rúgták ránk az ajtót. Hogy mi történt? Stipe-ék beváltották ígéreteiket és valóban egy lendületes anyagot tettek le az asztalra.
 
Padlógáz

Koncepció: nyers hangzású tempós alterrock. Ez már a nyitó Living Well Is A Best Revenge-nél nyilvánvaló, Stipe ádáz rikácsolása már-már a klasszikus punk korszakot idézi. Nincs idő elmerengeni, inkább tekerjük kissé feljebb a hangerőt: a Mike Mills példás basszusjátékára épülő Man Sized Wreath ott veszi fel a fonalat, ahol a fiúk valamikor '94 tájékán a What's The Frequency...-nél letették (éppen ideje volt már azt a bizonyos fonalat újra megtalálni).

A keményebb hangzás (persze kizárólag saját magukhoz mérten) mellett azért a tuti slágerek receptjét is megőrizték, mi több alkalmazták: a Supernatural Superserious egyértelmű befutó, csak úgy mint a lassú kezdés után a refrénben szárnyrakapó Hollow Man.

A zenekartól megszokott lassabb folkrockos dalokból most csupán egy van (Until The Day Is Done), sikerült viszont meglepetést okozniuk a Mr. Richards című dallal, amely leginkább a britpopperek melodikusságára emlékeztet. Egy igazi gyilkos ballada is felkerült a lemezre Sing For The Submarine címmel, mely tétel vitathatatlanul a lemez csúcspontja, simán odatehető a lúdbőr effektust kiváltó R.E.M.klasszikusok mellé (Drive, Leave).

Szinte minden bandánál tetten érhető az önplagizálás, itt sincs ez másként: ha mondjuk anno a Bad Day az I'ts The End Of The World... újragondolása volt, akkor a Horse To Water a kettő egybegyúrva, minden eddiginél harapósabb hangnemben. Hogy ez mennyire szimpatikus húzás mindenki döntse el maga, nekem nincs bajom vele.

Az utolsó I'm Gonna DJ című rap-es ( ! ) bugis Rock And Rollt az Around The Sun Turnén dobták össze (a koncertlemezre rá is került) ennek stúdiófelvétele itt kapott helyet. Remek lezárása az albumnak, végighallgatva megállapíthatjuk hogy egy nemrég csaknem leírt legendás zenekarnak azért még voltak titkos tartalékai.
 
Satufék

Egy alkotói válságból soha nem könnyű továbblépni (az is előfordul hogy nem is lehet), az R.E.M.-nek hála istennek sikerült. Az album tökéletesen egységes, nincs töltelékdal, persze ízlések és pofonok, egy azonban biztos: az hogy egy lassan harminc éves zenekar ilyen dinamizmussal újul meg, példaértékű.

Az R.E.M. sikeresen kijutott az alagútból, teleszívta magát fénnyel és most többszörös erővel sugározza kifelé. Ha jól figyelsz, neked is jut. Augusztus 16-án a Szigeten sajátos bájuk élőben is megtapasztalható.

-Bujáki István-

[2008.08.13.]