Amikor a végtelen dübörgés egy kis korongra szorítkozik

A Vágtázó Csodaszarvas Végtelen Ázsia című lemezét hallgattuk meg.

Napokig tűnődtem azon, hogy miként kezdjek hozzá ennek a lemezbemutató írásnak. Mint egykori elvakult VHK rajongónak, „természetesen" nem tetszettek az első Vágtázó Csodaszarvas koncertek, meg voltam sértődve. Hogy miért is? A közönség sértett büszkesége tombolt bennem, hogy nehogy már elhagyjon a kedves, akivel mennyire jól éreztem magam, szinte olyan volt, mint egy megcsalás. (Jártam így más nagy kedvenccel is, de ilyen csak két-három csapat volt itthon az életemben.)

Már az a meglepetés is sokkoló volt, mikor az általam igencsak kedvelt Vécsi Tibit láttam Attila helyett a VHK énekeseként, és el is neveztem azt a formációt Vágtázó Örömnek meg Korai Halottkémeknek, aztán maradtam a Korai VHK elnevezésnél, és még – bevallom – gúnyt is akartam űzni belőle. De szerettem a srácokat, mind a maradék zenekari tagot, mind pedig Tibit, így csöndben maradtam, majd elmentem meghallgatni a Vágtázó Csodaszarvast.

Az első alkalommal ott is hagytam a koncertet, már a nevét is megcsalásnak éreztem. Majd kipróbáltam még egyszer, közben pedig csendesen utálkoztam. Aztán még egy esélyt adtam a Csodaszarvasnak, bár nem láttam be, hogy is fér össze a szarvas motívum a vágtázó előnévvel. Persze tudom, hogy mit takar a csodaszarvas legenda, meg tudom azt is, hogy a vágtázó előtag energiát, elementáris őserőt szimbolizál. De azért már ne mentsünk át régi névfoszlányt. Úgy éreztem, PR szaga van a dolognak.

Summa summarum be kellett látnom, hogy nem rekedtünk meg a hetvenes-nyolcvanas években, megy a világ kereke tovább, egyre nagyobb teret ölt a városi sámán intézménye, tehát, adjunk esélyt a sámán-punk helyett a sámán-folk uralmának. Bele-belehallgattam még netes elérhetőségeken a Csodaszarvasba, majd idén nyáron a Mistral fesztiválon megtört a jég. Fotózni mentem, és egyszer csak elragadott a zene. Főleg, mikor megdöbbenve hallottam a Hunok csatáját (az egyik, ha nem a legnagyobb kedvencem volt), akkor teljesen paff lettem. Folkos átiratban jött le a színpadról, a színpad előtt rafiaszarvast lengető táncoló népekkel, őrülettel és szédülettel. Igaz, ez nem AZ a Hunok csatája volt, de be kellett látnom, hogy ez a verzió sem rossz. Más.

Most, hogy alkalmam nyílt rendesen végighallgatni a CD-t, kénytelen vagyok belátni, erős anyag az új zenekar anyaga. Színpadon nem annyira jön ez le, mint a koncertfelvételekből készített korongon. Van koncepció – bár én a nagyon magyarkodást nem annyira csípem – és van zenei alázat a műfaj iránt. Erőssé vált a folklorisztikus hangzás, dominánssá a duda és a hegedű, nagyon jók az apróbb-nagyobb ütősök, mint derbuka, tapan, de érdekes a koboz és a tambura használata is.

Az az érzésem, hogy legszívesebben a népi hangszerek teljes arzenálját színpadra vonultatná a zenekar, mint ahogy a koncert CD-n hallhatjuk is. Nagy örömömre sámándobot is felfedeztem az Emlék című – nekem a lemezről szinte a legjobban tetsző – számban. Sok autentikus, régi hangszerre (dudák, furulya, sípok, ütősök) épített muzsika lett ez, mintha még olykor túl sokat is szeretne egyben megszólaltatni. De ettől még erős marad, sodró lendületű.

Nekem nagyon furcsa, hogy Attila mellett női hang szól; bár már az előző lemezen is hallható volt, nekem még mindig erőteljesen szokatlan. Tudom, hogy léteznek női sámánok is, mégis egy hangyányit elbizonytalanodtam, hogy valóban kell-e ez a vágtázó hangulathoz nem igazán illeszkedő, finom női hang. Persze, nyilvánvaló, hogy kell, valószínűleg ez már az én kötözködésem. Érdekessé vált a Hunok csatája – folyamatosan a régi hangszerelés szólt a fejemben, miközben hallgattam, és meg kell állapítsam, hogy egyáltalán nem rontott a dalon az áthangszerelés, másképp lett jó.

A régi egyszerűen letepert, térdre kényszerített, ez utóbbi pedig apró finomításokkal inkább talpon engedte figyeltetni a kiváltott hatást. Folyamatosan Boli üstdobját hiányoltam belőle, viszont kaptam helyette sok-sok népi hangszert. A már említett Emlék viszont nagyon bejött. Pedig nem a legerősebb nóta a lemezen. Inkább finom, elgondolkodtató, a sámándob végig hallható morajlása pedig szinte alányúl a hallgatónak és viszi-viszi a végtelen világokon át. Erőteljes zene az Emberélet is, feltörni vélem benne azt a régi őserőt, mely Attilát és csapatát anno az egekbe röpítette.

Ha valaki a VCSSZ helyett VHK utánérzést vár, annak valószínűleg csalódás lesz a vége. Ha pedig valaki egy új hangvételű, erős és sodró folklorisztikusan hangzó "sámánrockot" (ha rosszul fogalmaztam, elnézést, de nekem valahogy így jön le) szeretne hallgatni, teli élettel, ritmikával, annak tetszeni fog ez a lemez, melynek igen jót tett, hogy nem stúdiófelvétel, hanem koncertanyag. Hitelesebbé válik ezáltal, ám nem megy a hangzás rovására.

S.Varga Ilona - ALion

(a képek a Misztral fesztiválon készültek, Visegrádon 2008-ban)

[2008.10.29.]