Kis híján levonult a színpadról a Tankcsapda - fotókkal a nagy Syma buli

Hosszú évek hagyományával szakítva idén a szokásos fővárosi előkarácsonyi Tankcsapda koncert nem a Petőfi Csarnokban került megrendezésre.

Ideje volt váltani

Szó mi szó, ideje volt, hogy a legnépszerűbb magyar banda végre kultúráltabb körülmények közé költözzön, mert évek óta látszott, hogy folyamatosan gyarapodó táboruk bőven kinőtte a Városligetet. Nem egyszer már az élvezhetőség rovására ment, hogy a befogadóképességénél nagyobb számú közönség látogatta a Pecsát, ami szabadtéren még csak-csak elviselhető lett volna, de a zárt teremben kizárja a kultúrált koncertlátogatás megvalósítását azok számára is, akiknek nem jelent ab ovo képzavart ez a szóösszetétel.

Hamar kiderült, hogy a Syma rendezvényközpont térelválasztó függönnyel testre szabott „A” csarnokának kiválasztásával nem lőttek túl a célon a szervezők. A 4000 fő befogadására alkalmas területet szépen megtöltötte a meglehetősen vegyes összetételű közönség. Ahogy azt Lukács meg is jegyezte, a tömeg látványa önmagában is örömmel töltötte el.

Még akkor is, ha Ő nem folyamatosan fókuszált arra a néhány valódi bombázóra, akik megörvendeztettek egyeseket azzal, hogy a nyakukban ugráltak egy-egy szám erejéig. Nem csekély irigységet kiváltva ezzel kevésbé szerencsés férfitársaikban, akiket ezekben a percekben igencsak megosztott Cseresznye, Fejes, Lukács és a gráciák látványa. Na de ne szaladjunk ennyire előre...

Az ember tervez…

Utólag be kell látnom, legkedvesebb Öcsémmel két taktikai hibát is elkövettünk az est folyamán, pontosabban rögtön a kezdeteknél. Mindkét hiba időzítésbeli gondokon alapult. Alulinformáltságunkból következően úgy tudtuk, hogy 18 órai kezdettel van meghirdetve a buli. Ezt ugyan egy kicsit korainak tartottuk, de a két előzenekarral számolva végül meg tudtuk magyarázni magunknak, hogy nincs ok kétkedni az információ forrásának tájékozottságában.

Úgy gondoltuk, hogy végülis a csúszásokat és szereléseket beszámítva ez jelentheti azt, hogy este nyolckor lép színpadra a Tankcsapda. Ha kicsit többet játszanak két óránál, akkor ez még mindig bőven lehetővé teszi, hogy a 11 után nem sokkal induló utolsó metrókkal mehessen haza a nagyérdemű jó része. Ezen okfejtés alapján úgy taktikáztunk, ha fél 8 tájékán közelítjük meg az objektumot, még kényelmesen meg tudjuk inni a söreinket a dübörgés felhangzásáig.

A másik taktikai hiba az volt, hogy nem hagytuk a kocsiban a kabátunkat. Azt a párszáz métert megtehettük volna pólóban és pulcsiban is. De akkor még reménykedtünk abban, hogy a Syma ruhatár szempontjából is eurokonform körülményeket teremt a télen koncertre vágyók számára. Ez utóbbi tévedésünkre döbbentünk rá hamarabb.

Miután a harmadik színhelyen is csak azt adták tudtunkra (esetenként kb. 10-10 perc várakozás után), hogy éppen előttünk megtelt az adott ruhatár, menjünk és keressünk másikat, feladtuk az ilyetén próbálkozásainkat. Pláne, hogy ekkor még úgy számoltunk, rövidesen kezdődik az est fő attrakciója. Kabáttal kezünkben behatoltunk hát az „A” csarnok területére, hogy beleszippantsunk az éppen csak alakuló buli hangulatába.

Korai érkezés

Még akkor sem kapcsoltunk, hogy gondok lesznek, amikor a színpadon a Nomad zenekart találtuk, ráadásul nem úgy tűntek, mint akik fellépésük vége felé járnak. Azt azonban gyorsan konstatáltuk, hogy nem tudtunk elég későn érkezni ahhoz, hogy elviselhetően keveset halljunk ebből a társaságból. Vagy a ruhatári fiaskó tett minket kevéssé befogadóvá, vagy tényleg nagyon távol állt tőlünk a zenekar hangzásvilága. Amely legalább csak nem tetszett, de kevésbé irritált minket, mint a dalaik szövege. Vártunk egy-két számot, nehogy kiderüljön, hogy a lehető legszerencsétlenebb pillanatban érkeztünk és a banda egyetlen elviselhetetlen számát kaptuk ki. Nem derült ki.

Ezért a folyamatos folyadék-utánpótlás egészségmegőrző célzattal történő biztosítása került tevékenységünk fókuszába. Reméltük, hogy a sörbenálláshoz háttérzeneként elviselhető lesz a Nomad. Az is lett volna, ha az 5 méter széles pult mögött nem kettő (azaz 2) fő próbálta volna kiszolgálni a több száz érdeklődőt.

Ha háromszor ennyien lettek volna sem zavarják egymás mozgását a hűtők és a pult között. És akkor nem kellett volna majd 30 percet várnunk sem a sorunkra, sem a sörünkre. Ez a körülmény viszont azt jelentette, hogy még fél órát szomjasan kellett hallgatnunk a Nomadot. Na ez viszont már nem fehér embernek való megpróbáltatás volt.

Agyarország

Kávét ugyan nem kértünk a sörök mellé, mégis perceken belül jött a fekete leves. A Nomadtól érzékeny búcsút véve szomorúan konstatáltuk, hogy komoly hiba volt az előzetes kalkulációban, ugyanis még csak most került sor a Mafia zászlók kitűzésére a színpadon. Tehát 8 óra után még csak a második előzenekar csapott a húrokba.

Önnön felkészületlenségünk butaságán felhúztuk az orrunk, és kivonultunk a csarnokból, hogy egy talpalatnyi (fenéknyi) helyet keressünk az objektum egyéb pontjain. Ahol mérsékelt komfortzónában, de legalább sörünket nyugalmasan kortyolgatva tudunk várakozó üléspontra helyezkedni.

Ahogy az újabb kinyitott ruhatári egységeket felfedeztük, egy pillanatig átfutott agyunkon, hogy talán érdemes lenne még egy utolsó kísérletet tenni, de ahhoz azért még nem fogyasztottunk elegendő mennyiségű árpalét, hogy az feledtesse a ruhatáros lányok bicskanyitogató stílusát, így konfliktuskerülő módon csírájában fojtottuk el az ötletet. Na de mit teszünk a koncert alatt a kabátokkal? Nos, ez a kérdés is a sör fogyásával egyenes arányosságban veszített jelentőségéből.

Egy külön szociológiai tanulmány foglalkozhatna azzal, hogy ki mindenkit láttunk a folyosón ücsörögve megérkezni, lecuccolni, vagy egyszerűen csak flangálni. Volt itt kérem negyvenes édesapa húsz évvel ezelőtti önmagával párban. Ránézésre fia nem csak külsőleg volt tökéletes hasonmás, de még a pályaválasztásban is apját követte és szintén a Műegyetemen kötött ki. Ő is atomfizikus lesz. Ha túléli a mai estét.
 
Volt alig tízéves forma kislány, aki egy felfújható gitár segítségével önálló koncertet adott a fal mellett ücsörögvén és láthatóan még faterjánál is jobban várta a kezdést. De voltak persze szép számmal punkok és rockerek, top-menedzserek és munkanélküliek, diákok és iskolakerülők, családanyák és plázacicák.

Agyarország apraja és nagyja, mintegy három generációból. Az egyik kedvencem mégis a rózsaszín, magas szárú vászon tornacipőben és nadrágkosztümben érkezett deres hajú nagymama volt. Csak sejtettük, hogy unokáinak önfeledt szórakoztatását hivatott biztosítani jelenléte, bár a folyosón és utána a büfé előtti sorban is magányosan tűnt fel.

Kíváncsi lettem volna Rá a koncert közepette is, mert ha mégis magányosan láttam volna pogózni, miközben teli torokból üvölti: „tetoválj ki!”, arról címlap-gyanús felvételt lehetett volna készíteni. Sajnos a szupernagyival nem találkoztunk többé, de nem sokkal kisebb élmény volt látni azt a 6-7 éves forma lurkót sem, aki a technikus pultnál egy hangszóró, vagy valami hasonló doboz tetején táncolta végig önfeledt mosollyal száján a legkeményebb punk nótákat is a Tankcsapda (h)őskorából. Na, de itt még mindig nem tartunk…

A legjobb mérgek

Egy fél órányi pihentető bámészkodást követően visszasétáltunk a csarnokba, ahol már legalább háromszor annyian tébláboltak a színpad előterében, mint mikor utoljára arra jártunk. Indokolt volt nem csak a létszám gyarapodása, de a tömegek fokozódó lelkesedése is, nem kizárólag az est fő műsorszámának közeledte okán, hanem azért is, mert a Mafia kategóriákkal élvezhetőbb zenét nyomott, mint az elő-előzenekar. Ez már a szó szoros értelmében helyén való produkció volt.

Náluk jobban már csak a Magna Cum Laude tudott volna tűzbe-lázba hozni, de ez a komplex élmény csak az egy héttel későbbi debreceni koncert közönségének adatott meg. Végül 9 óra után nem sokkal letapsoltuk a színpadról a keresztapáékat. És ettől a pillanattól kezdve már ezrek várták az igazi punk & roll zúzás elkezdését. Ezrek, akiket hozzánk hasonlóan lassan tényleg szétfeszített a rock’n roll rugója.

Nos, aki tényleg ezért jött, és nem valamiféle divat, hóbort vagy mindkettő állt jelenléte hátterében, annak nem kellett csalatkoznia a következő több mint két órában. Hamarosan kiderült, hogy kik fognak ezen az estén élni és kik égni. A divatmajmok ugyanis kb. minden harmadik számot tudták együtténekelni Lukácsékkal. Talán már a következő, 2009-es év jubileumi turnéjára készülődvén, mindenesetre a Tankok rengeteg olyan sarokkövét játszották 19 év termésének, amelyet évek óta nem hallottam koncerten.

Néhány órával korábban még azt mondtam volna, ha úgy jövök ki a Syma csarnokból, hogy ott nem hangzik fel a Füst és lábdob, a Föld és az ég, vagy az Elektromágnes, akkor mérhetetlenül csalódott leszek. De gyorsan revidiáltam elképzelésemet a tökéletes koncert szükséges és elégséges feltételeiről. A legújabb kedvenceket bőven pótolták a régen és méltatlanul majdnem elfelejtett nóták, a mélyebb, tartalmasabb – punkosabb – mérgek. Szinte minden a helyén volt.

Pár negatívum

A látvány tökéletes volt, a 16 méteres belmagasságnak és a szellőző rendszernek köszönhetően mintegy öt csillaggal magasabb volt a komfortfokozat, mint az elmúlt évek karácsonyi partijain. A hangzás is szinte tökéletes volt. Már legalábbis ami a hangszerek megszólalását jelentette. Két dologgal azonban nem tudtam megbarátkozni. Az egyik Lukács hangja volt. Valami nagyon nem stimmelt vele. Mindvégig olyan érzésem volt, mintha Ő nem hallotta volna saját magát. Mint amikor úgy kareokezunk, hogy a körülöttünk üvöltő fél(?)részeg barátaink teljesen elnyomják a hangunkat és önkéntelenül az ő hamis szólamaikat követjük.

Az volt az érzésem, Ő is tudja, hogy baj van, valami nem stimmel. Talán ezért is volt a sok közjáték, amikor rendre kijárkált a színfalak mögé a bal oldali takarásba. De a helyzet nem sokat változott. Szenvedett. És ettől egy kicsit én is. Hiába volt rendkívül gazdag a tracklista, mégsem tudtam maradéktalanul élvezni ezt az estét. Persze hogy nem egy Carusot vártam. De ha csak a hetven százaléka kijött volna Lukács torkán annak, amit százszor bizonyítottan tud, most arról számolhatnék be, hogy legfeljebb a 15 éves jubileumi koncerthez volt fogható ez a karácsonyi buli. Sajnos ez most hiányzott a tökéletességhez.

A másik szívfájdalmam egy sajnálatosan visszatérő jelenség volt. Nem ez volt ugyanis az első eset, hogy egy őstulok rendkívül jópofának tartván magát feldobott valamit a színpadra. Talán egy fél pohár sört. Ez olyan szintű primitívség, amire nincs bocsánat. Nem értem, hogy miért gondolja az, aki kifizetett néhány ezer forintot a jegyért, hogy ennek fejében bármit megengedhet magának.
 
De még ennél is kevésbé értem, hogy a körülötte álló tucatnyi állítólagos rajongó, pszeudo-rocker vagy pléh-punk miért nem törte el azt a kezet, amely arra lendült, hogy bármit is Cseresznye felé hajítson. Ilyenkor kellene keménynek lenni a tesztoszteron-töblettől habzó szájú izomagyaknak és nem akkor, amikor a náluk harminc kilóval könnyebb egyetemistának tudnak nagy bátran kiosztani egy könyököst pogózás közben. Persze hátulról. Ahogy így maguk között megszokták…

Teljesen megértettem, amikor Lukács magából kikelve kijelentette, ha még egy ilyen incidens történik, levonulnak a színpadról. Tökéletesen igazuk lett volna. És lássuk be, nagyon nehéz lehetett egy ilyen intermezzo után ismét üzemi hőfokra felpörgetni magukat. De megoldották. Sajnos nem először volt erre a profizmusukra szükség. Nagy kár, hogy a közönség egésze nem tudott még felnőni a srácokhoz. És félő, hogy ez nem idő kérdése. És még csak nem is pénzé. Az év eleji leárazásokban IQ százalékokat sehol nem hirdettek.

Összességében természetesen ismét nem bántam meg, hogy az ünnepi készülődést megszakítottam a debreceni fiúk kedvéért. És megint csak azt sajnáltam, hogy 27-én nem állt módomban ellenőrizni, hogy a Főnix Csarnokban sikerült-e még ennél is jobb bulival felrázni a bejglitől elnehezült rockerek tömegeit. S miközben e gondolataimat lejegyeztem, beköszöntött 2009, amely az ünnep jegyében nem csak az említett 20 éves turnét és egy válogatás albumot, hanem várhatóan egy vadonatúj lemezt is hozhat az igazi Tankcsapda-rajongók számára.

-Balázs András-

[2009.01.11.]