Előjáték: A Rajna kincse  a Niebelung gyűrűjéből

A Magyar Állami Operaház idei évadjában egyszer került műsorra Richard Wagner nagyszabású Tetralógiája, eltérve az eddigi gyakorlattól, amikor is az év első hónapjában két Ring-sorozatot játszott a színház.

Jól emlékszem a tavalyi sorozatokra, az előadások előtt és szünetében aláírásgyűjtést szervezett a Richard Wagner Társaság a Gyűrű idei műsoron maradásának érdekében, ugyanis szóba került annak levétele a repertoárról. Az Opera háza táján azóta sok minden megváltozott, ám a lényeg az, hogy a Ring maradt. A jelenlegi szezonban egy sorozat erejéig.

A budapesti Ringet a szereposztás egységtelensége jellemzi. Molnár Andráson kívül, aki mind a Siegfriedben, mind az Istenek Alkonyában Siegfried, a többi alakot minden estén más énekes kelti életre. A tetralógia színpadra vitelében is keletkezhet hasonló benyomás, ugyanis az előjáték, A Rajna Kincse kissé kakukktojásnak tűnik az azt követő három zenedráma egységes rendezéséhez képest. Mintha az operafolyam első darabjának az Operaház színpadára álmodásakor még nem dőlt el volna teljesen, hogy klasszikus Ringet, vagy mérsékelten modernizált változatot kap-e a közönség.

A Rheingold jelmezei sokfélék, Wotan és Fricka kosztümjeiben például 19. századi stílusjegyek is felfedezhetőek, míg Freia és az óriások teljesen mitologikus jellegűek. Ugyanígy a díszlettel kapcsolatban is fennáll a megállapítás. A második és negyedik jelenet egyszerű monumentalitása (hatalmas, korinthoszi jellegű oszlopok veszik körül az üres színpadot) nagyon is illik a germán istenek fenségességéhez s a zene által teremtett atmoszférához, ám Nibelheim a harmadik jelenetben, az aranyraktárával s a rácsok mögött sárga fénnyel villogó szirénával ismét más érzetet kelt, mint amit a Rajna kincsét ismerő néző elképzelhetett az előadás előtt. Inkább egy kapitalista bányájának nyomasztó hangulatát idézi Alberich birodalma. Az első jelenet díszletének váza, a rajnai sellők játékterét képező fémemelvény, mögötte a kinccsel még határon mozog a két elképzelés között. Ismerve a következő három zenedráma tisztán hagyományos rendezésének, jelmezeinek és díszletének egységességét és egymáshoz való szoros és logikus kapcsolatát, méltán tűnhet furcsának az előjáték a folytatásokhoz képest. Pedig az alkotók ugyanazok. (Rendező: Nagy Viktor, Díszlet: Csikós Attila, Jelmez: Vágó Nelly)

A Rajna Kincse egyik kulcsfigurája Alberich, a nibelung, aki az első jelenetben a sellők társaságát keresi, majd a szerelem megátkozása után a kincs elrablójává válik. Tóth János alakítása nagy kreativitásról és különleges egyéniségről tesz tanúbizonyságot. Fekete, bőrhatást keltő nadrágjában és fekete ujjatlan mellényében, amit a kergetőzésbe belemerülve le is vet, az Operaház Rajna kincse előadásának szimbolikus figurája. Hangjával és megjelenésével agresszív, örökmozgó és karakteres törpét visz a színpadra. Külön figyelemre méltóak mozgásai azokban a pillanatokban, amikor nem ő van a központban, így groteszk kúszómozdulatai és fejének gyakori megvakargatása. Teljesen magáévá teszi Alberich szerepét s minden színpadon töltött pillanata tökéletes, mesterkéltség nélküli.

A Rajna lányai (Ardó Mária, Gémes Katalin, Gál Erika) között egyes pillanatokban hiányzott az egymástól elválaszthatatlan figuráknál szükségszerű összhang. Ez főként az összehangolt mozgás hiányára érvényes, de néhol a zenei összhatás is hagyott kívánni valót maga után. Sellőtestvérei közül látványosan emelkedett ki Gál Erika, akinek mély fekvésű hangja hibátlanul szólt, s ismét bizonyította, hogy kivételesen jól mozog a színpadon.

A második jelenetben színre léptek az istenek és az óriások is. Berczelly István Wotanját egyetlen rossz szó sem érheti. Kivételes művészről van szó, aki nagy tapasztalattal a háta mögött mesterien énekelte a főisten szólamát. A Ringben még az Istenek alkonyában találkozunk vele mindig nagy sikert arató, remek Hagenként. Lukin Márta (Fricka) illett isteni férjéhez, s éneklésében sem volt hiba, az átütő erő mégis hiányzott ahhoz, hogy esti alakítását felejthetetlenné tegye. Nagy kár, hogy Freia szólama ily rövidre szabott, nagy örömmel hallgattam volna még Felber Gabriella nagy erejű, szép és tiszta hangját. A színpad mélyéről énekelve is ugyanolyan erővel szállt szopránja a publikum felé, mint annak előterében, s ez nem mindenki esetében történik így… Froh és Donner szerepe sem több az aranyalmákat gondozó istennőjénél, Gerdesits Ferenc és Egri Sándor színvonalasan hozta a kiegészítő szerepeket.

A Rajna kincsében Alberich mellett a másik karakteres és az operaházi előadáson bohócszerű megjelenésével kidomborított figura Loge, a szélhámos félisten. Ezen az estén Rozsos István énekelte, egyénien és hiba nélkül, tiszta, minden szót érthető énekléssel. Szenvtelen arcával megmutatta szereplőjében a néhol játékos dallam mögött meghúzódó kíméletlen valóságot.

Erda, az ősanya, egyszeri jelenése ellenére hihetetlen népszerű szereplő a Wagner rajongók körében, nagy ováció fogadta Kovács Annamária produkcióját is. Hogy mi a titka Erda népszerűségének, érdekes kérdés. Jellegzetes motívum kapcsolódik alakjához, s tartogat lehetőséget az alt énekesnőknek, de mint ősanyának, akár a Ring egész világát köszönhetjük neki, így méltán kijár a tisztelet…

A két óriás jó választás már évek óta a Rheingold szereposztásában. Amellett, hogy Jekl László (Fasolt) és Szüle Tamás (Fafner) hangi adottságai teljesen megfelelnek a két szólamra, arcuk is jellemzi a valamivel mélyebb érzésű Fasolt és az aljas Fafner között fennálló kontrasztot, ami a végén, a megátkozott gyűrű erős rásegítésével, de Fasolt fivére keze általi halálához vezet. Igaz, együtt cselekednek, együtt ragadják meg Freiát, de nem véletlen, hogy a mű talán legszebb (és legemberibb!) dallamát Fasolt énekli, mikor Wotannak bizonyítja, mennyire vágyik a szeretetre, s arra hogy egy női szem nézzen rá. Erre Fafner haszonelvű, csak bátyjához szóló replikája a válasz, Freiáról, mint az örök ifjúság aranyalmái megszerzésének eszközéről.

A mű záróképe, az istenek Walhallba való bevonulása, mint arról sok elemzés is szólt már, nem fenséges, dicső birtokbavétel. Többen rámutattak már, hogy a muzsika könnyen becsapja a felületes hallgatót, hisz talmi csillogást közvetít: Az istenek a vég felé indulnak el a bevonulással. E problematika kiválóan került színre az előadás utolsó momentumaiban. Az istenek gépszerűen lépdeltek lépcsőről lépcsőre a zöld fényben ragyogó Walhall felé a cinikus Loge tekintetétől kísérve.

E látványban és muzsikában nagy hatású záróképpel ért véget a Rajna kincse. Elmondható, hogy zeneileg nagyon hatásos előadás nyitotta a Tetralógiát, ami az énekesek mellett többszörösen Kovács János karmester dicsérete is, s a magyar wagneriánusokkal az élen a gyönyörű színházterem publikuma eufórikus hangulatban ünnepelte a Nibelung Gyűrűjének kezdetét a 2005-2006-os évadban.

Don Luis de Vargas

[2006.01.13.]