Második este - Siegfried A Nibelung Gyűrüjéből

A Magyar Állami Operaház idei évadjában egyszer került műsorra Richard Wagner nagyszabású Tetralógiája, eltérve az eddigi gyakorlattól, amikor is az év első hónapjában két Ring-sorozatot játszott a színház.

Igencsak elszomorító hír jutott el hozzám, körülbelül tíz perccel a függöny felgördülte előtt. Egy a Richard Wagner Társaságot képviselő úr lépett be a páholyba, ahol magam is helyet foglaltam. A tavalyi jelenség ismétlődött, aláírásgyűjtés a Ring jövő évadbeli repertoáron maradásért, de emellé még egy érdek társult. Az Operában az egész Tetralógia díszleteinek bezúzását tervezik, ez ellen tiltakozhatnak a nevüket aláíró zenebarátok. Ezek tudatában fájó szívvel tekintettem az első felvonásnak helyszínt adó kovácsbarlangra.

Miután az előjátékkal a titokzatos erdő világa, s lakóinak motívumai (sárkány, nibelung, Siegfried) adják a zenedráma zenei bevezetését, lassan felgördül a függöny s az üllő felett kétségbeesetten kopácsoló Mime kiállt fel: „Zwangvolle Plage! Müh’ ohne Zweck!” („Hasztalan munka! Kényszerű kín!” Blum Tamás műfordítása). A Rajna kincsében jelentéktelenebb funkciót betöltő Mime az egyik főszereplővé lép elő s ezzel hálás feladatot nyújt megformálójának.

Egy percig sem távozik a színről e felvonásban, s Siegfrieddel való két jelenete fogja közzé a Vándorral folytatott kérdezz-felelek játékot, ami mintegy áttekintése az előző két estén történt eseményeknek. Rozsos ismét hozta utánozhatatlan törpekovácsát. Ahogy Tóth János egyedi Alberichet teremt a Rajna kincsében, úgy kelti életre utánozhatatlanul Rozsos István az ármánykodó lelkű fivért, aki úgy gondolja, a forgandó szerencse ezennel neki csillantotta meg a lehetőséget. Ennek letéteményese a Waelsung-sarj, Siegfried, naivitással párosult nyers erejével merőben eltérő zenei portré Wagner addigi tenorhőseitől. Emellett a Wagnert éneklő tenorok talán legnehezebb feladata. Örök Siegfriedünk, Molnár András, heves „Hoiho!” kiáltásokkal húzta be maga után a barlangba a medvét, majd a kard gyenge minősége feletti felháborodásában a neve által garantált színvonalon vágott bele a közel négy órás zenei csemegébe, amit szólama képvisel. A szabadság motívumával kísért első erdőbe való kirohanása, a Kovács-dal, az Erdőzsongás alatti merengés s a mámoros finálé (hogy a kiemelkedő pillanatokat emeljem ki) ismét megmutatták, hogy ’Wagner-tenornak’ született. Néhány helyen megtörtént, hogy hangja beleveszett a hangosan szóló zenekarba, ám esetében ebből nem lett rendszer. Nem úgy, mint ahogy sajnálatos módon az Gurbán Jánossal történt. A kitűnő hanggal rendelkező basszbariton nem igazán talált magára, pedig az eddigi évek Ring-sorozatai tanúsítják, milyen csodálatos Vándor tud lenni. Idén, a három különböző Wotan közül ő teljesített a legkevésbé jól, a közönség mérsékeltebb ünneplésben részesítette, mint Molnárt, Rozsost, Temesi Máriát (Sieglinde után Brünhilde) és Kovács Jánost. Ennek ellenére produkciója nem mondható rossznak, egyedül az erő hiányzott a hangból, egyébként kiváló színpadi megjelenést kölcsönöz a vándor Wotannak.

Monumentalitás jellemzi az erdő díszletét a második felvonásban, háttérben Fafner barlangja. A színpad jobb előterében Alberich (Sárkány Kázmér) őrködik. A második felvonással visszatér a Ring színpadára Alberich, immár passzív cselekvőként. A törpe „hatalmi” állapotában beálló változást mi sem jelezhetné jobban, minthogy az energikus Tóth János helyett, a lassabb benyomást keltő Sárkány énekli Mime fivérét. Alakításába kevesebb kreativitás került, mint Tóthéba, ám e kisebb jelenésekben nem kelt hiányérzetet, s tisztességesen énekli szerepét. A Ring talán legelőremutatóbb, legmodernebb stílusjegyekkel átszőtt részében, a Mime-Alberich marakodásban (sok tekintetben Richard Strauss Saloméja Zsidó-Kvintettjének előfutára) pedig Rozsossal közösen kifejezően és játékos hanghordozással azon hallgatók-nézők számára is érthetővé tette a jelenet lényegét, akik nem támaszkodhattak az e résznél üzemelni elfelejtett feliratozó segítségére.

A feliratok akkor bukkantak fel újra, mikor Siegfried a gyűrűvel és a ködsüveggel lépett ki a barlangból. Már e jelenetek előtt tanúi lehettünk a Ring legtöbb humorral átszőtt részének, Siegfred sípon való kísérletének a madárhang utánzására, Fafner (Hantos Balázs) halálának és az erdei madárka (Ardó Mária) megszólalásának a sárkányvér hatására.
Az erdei kaland után még egy fokkal tágul Siegfried világképe, a madár sugallatára elindul az ígért nő felkutatására. A harmadik felvonást Wotan egyre űzöttebb és hevesebb vándorútjának zenekari érzékeltetése nyitja, majd a Vándor megérkezik élete utolsó Erdával való tanácskozására. Erda személye idén megteremtette a Siegfried melletti újabb egységet a szereposztásban. Ismét Kovács Annamária állt előttünk, akár a Rajna kincsében, ugyanolyan színvonalon, szépen szólaltatva meg a tudását elvesztő földanyát.

Érkezett Siegfried, és a Molnár András hangja által uralt Vándorral való jelenet végén most a Notung törte ketté Wotan dárdáját, mindörökre. A hős áttört a tűzön (zenében „szemléletesebben”, mint a színpadon) s a Walkűr záróképéből ismert lépcsőzetes sziklabércet láttuk, rajta az új formát öltött Brünhildével (Temesi Mária). A hihetetlenül különleges utolsó jelenet új jellemvonásokat ad Siegfriednek, megismeri a félelmet, amit Mime nem tudott elérni a sárkánybarlanghoz kísérve őt. A Ring minden darabjának fináléja különleges hatású, személy szerint a Siegfriedét tartom a legcsodálatosabbnak. Brünhilde ébredésétől a végső mámoros dallamig, ahol a két énekes hangja egyszerre zeng (nem túl gyakori jelenség a közel 14 órás Tetralógiában) a halált is kinevetve, Brünhilde feszülten, szinte lélektani analízis által ábrázolt komoly dilemmáján vagyunk túl. Az operairodalom párját ritkító, operai szerelmespárok kettőseiben soha nem tapasztalt új szerelmi duett fogalommal van dolgunk, ami még egy gyönyörű, hasonlóan fenséges és hősies párdarabbal gyarapodik Az Istenek alkonya előjátékában. Brünhilde egy fél felvonásnyi jelenléte ellenére Siegfried szólamához hasonló kihívásokkal szembesül. Temesi gyönyörűen énekelt, annak ellenére, hogy a legmagasabb hangok nem tűntek teljesen könnyednek. Sieglinde szólama jobban illik hozzá, ám Molnárral az eddigi három előadás legfelemelőbb fináléjával ajándékoztak meg minden hallgatót. Ilyenkor sajnáljuk igazán, hogy Alberich elátkozta a gyűrűt, s az Siegfried kezén van.

Az előadás előtti aláírásgyűjtés feletti enyhe szomorúságot teljesen feledtette a mennyekig emelő muzsika. Úgy vélem, A Nibelung Gyűrűje, amely ilyen pillanatokat képes okozni, s meghatározó élmény megszámlálhatatlan zenebarát életében, az emberiség egyik legnagyobb kincse. Örvendenünk kell, hogy ennek a Nagy Viktor-féle Ringnek ennyi éven keresztül részesei lehettünk, s reménykedjünk, hogy még lehetünk a jövőben is.

Don Luis de Vargas

[2006.01.19.]