Mozgó képzetek

Az Ulixes a MU Színházban.

Ahogy az utóbbi években nyomon követtem Ágens színpadi működését, a naptárban ritkásan elszórt, ám annál inspirálóbb bemutatóinak sorát, fokozatosan bizonyossággá érett bennem egy benyomás: Ágens különc, próteuszi alkat, aki egyetlen időpillanatban képes összetéveszthetetlenül ugyanolyan és zavarba ejtően más lenni – mindez nemcsak az egyes előadásokat összevetve igaz, hanem akár egy produkción belül is érvényesül. Legfeljebb dadogva megragadható, nyíltszíni metamorfózisai közben mintha mégis egyetlen „cél” vezérelné: bebizonyítani a kőbe vésett befogadói pozíciók igazságáról, hogy csupán vízre írták azokat...

Nem alkalmi határsértővel van tehát dolgunk: Ágens rendre lazítja, oldja meg a művészt és az izgalmakra vágyó nézőket egyaránt feszélyező-bénító kötelékeket. Vagy éppen tépi darabokra, mint tette legutóbb az Ulixesben is. Nem erőszakosan, inkább konok, a nézőt több értelemben is elbizonytalanító határozottsággal bogozza ki a csomókat, hogy aztán magától értetődő természetességgel végleg eltüntesse őket. A korábban a Műcsarnokban, majd a Trafóban látható Ulixes február végén a MU Színházba költözött két este erejéig. A nézőket fogadó tér intim szűkössége itt kézzelfoghatóvá vált. Valójában a bejárat átlépésének pillanatában megkezdődik az előadás. Mert itt és most nemcsak nekünk játszanak, hanem velünk is.

Belépünk a MU családias hangulatú előterébe. Ágens egy asztalnál ül, mellette egy pohár bor, előtte magnó és mikrofon. Interjút ad. A színházterembe jutva majd ezt a monológot hallgathatjuk meg, miközben a színpadon már készülődik (vagy talán javában zajlik?) valami. Az interjú csak formailag párbeszéd, valójában öninterjú. A tettetett naivitással feltett kérdések (köztük például a színházi klasszikus: „Meddig tart az előadás?”) csupán apropót nyújtanak a művésznek, hogy valamiféle bevezetést adjanak az ezután következő produkcióhoz. Persze nem szabad mindezt túl komolyan venni: az interjú merő (ön)irónia, csupa élc (legalábbis az általam látott estén, feltehetően ennek formája sem rögzített, legfeljebb körvonalaiban). Hozzá kell tennem: nem a nézőnek nyújtott mankóról, értelmezési kiskátéról van szó. Amit hallunk, az már az előadás szerves része.

A négyzetes alapú színpad geometriai szerkesztettséggel „szervezi magát” (Tasnádi József képzőművész munkája). Balról a zenészek (az állandó alkotótárs, Jávorka Ádám és Mogyoró Kornél), jobbról egy még szerephez jutó plazmatévé, hátul a Szent Efrém Bizánci Férfikar tagjai, mögöttük vetítővászon. Jobbról elöl kottatartó állvány, előtte fehér ruhában a földön fekszik széttárt karokkal, keresztet formázva a táncos Négyesi Móni. A magasban női testet idéző, különös féminstalláció. Az alapképlet is meglehetősen bonyolult tehát, a továbbiakban azonban az egyre apróbb részletekre irányuló, megosztott figyelem egyenesen elengedhetetlen, ha nem a teljes értetlenség kétségbeesett érzésével akarjuk végül menekülőre fogni.

[2006.03.24.]