A Hegyalja megélte a kamaszkort

Válság ide vagy oda, nem hozott balszerencsét a 13-as szám (sorrendben ennyi alkalommal került már megrendezésre a Hegyalja fesztivál) a rendezvény főszervezőinek. Hazánk legjelentősebb rock-metál összejövetele hozza a lassan már megszilárdult 85 ezres létszámot, ami a jelen magyar helyzetben feltétlenül megsüvegelendő teljesítmény. 

Ha a tavasz lezártakor átböngésztük kicsiny hazánk nyári idényét elborító fesztiválforgatag fellépőit, azonnal megakadt a szemünk a tavalyi után idén is jócskán odapirító Hegyen. Everlast, Sonata Artica, Hatebreed, Suicide Silence, Skindred, Danko Jones, Pendulum (noha csak DJ-set), és még sokan mások; nem mondom, veretes névsor.

Tehát, igencsak nagy várakozással tapostuk a gázt a fővárostól 230 km-re eső borvidék felé, és nem is csalódhattunk. Időszakos viharok, nehezen felálló kártyásrendszer (sajnos idén már itt sem fizethettünk a jól bevált bankóval) ide vagy oda, talán még a legmorcosabb kritikusok is büszkén csaptak a levegőbe az eseménydús 4 nap végén. 
A hivatalos első, szerdai nap ugyan okozott némi csalódást a kártyával történő fizetésképtelenségével (szerencsére a szervezők időben a fejükhöz kaptak, és a veszteséget megelőzve gyorsan reagáltak a technikai problémákra, lásd: időszakos készpénzfizetés), valamint a közepes hangzást produkáló nagyszínpaddal, de még ez sem vehette el senkinek a kedvét a folytatástól. Főleg, hogy a csütörtök és a péntek volt a tisza-parti móka két legnívósabb napja. 


A 2. napon iramosan lecuccoltam a számomra újdonság erejével ható Tutajos kempingben, ami elrendezésével, és felszereltségével is kielégítette minden vágyamat. A kisebb jegymizéria (indokolatlan nagy sor) után besétáltam a fesztivál területére, ahol a haverokkal történő lepacsizás után végignéztem az Ektomorfot. Amelyről évek óta azt gondoltam, hogy már Németországban is leáldozott a csillaguk, ahol egykoron telt házas bulikat toltak. Ezen tévhitemet aztán helyre rakta a zenekar hangmérnöke, aki roskadásig megtöltött klubbulikról regélt. A több tagcserén is átesett banda kellemes 45 percet produkált, vagy mondhatnánk úgy is, hogy kielégítette hetek óta metálra éhes étvágyamat. A koncert sava-borsa lehetett volna az a pillanat, amikor Danko Jones tűnt fel a színpadon. A világszerte előadókészségéről ismert Danko itt mégis felettébb zavarban volt, nehezen vette fel a soulflyos hangzást a közös zenélés folyamán. Saját terepén aztán jócskán közönségkedvencé vált, olykor pökhendi, máskor mulattató beszólásaival remekül felpezsdítette a népet.

Rádióbarát slágereivel pedig kicsapta a biztosítékot, jó volt na, nem is kérdés. 
Innen átkullogtam a House of Pain frontemberének újkori formációjára, az Everlastra, amelyről kevés infóm volt az elmúlt években. Nem voltam tisztában azzal, hogy manapság az akkusztikot részesíti előnyben a jófiús fizimiskával bíró amerikai fenegyerek. A bárszékes, klasszikgitáros csúcskoncert még úgy is lelombozott, hogy ha halkan is, de a tömeggel dúdoltam a közismert rigmusokat. Pár nóta után angolosan távoztam a tetthelyről, és áttettem a székhelyem a Pepsi színpad közelébe, ahol Danko után az amerikai Hatebreed várt a sorára. Akiknek kelleténél aztán többet kellett melegíteniük a backstage-ben, mert ahogy az előrejelzések jósolták, az országon átsuhanó vihar elérte a Hegyalját is - többen a három évvel ezelőtti szombatot vízionálták, amikor még a kiürítés sem maradt el.

Szerencsére egy laza egyórás zühé lett a vége, némi orkánnal megspékelve, ami végül háromnegyed órás csúszást eredményezett. Aztán olyan őszinte hardcore-metált kaptunk az arcunkba, hogy még bele is zöldültünk. Ritkán fordul elő velem, hogy maximálisan átadom magam az élvezeteknek, de itt nem kíméltem magam. Bevettem a tömeg közepét, és élmezőnyben tomboltam a valódi rajongókkal. Jamie Jastáék ezer fokon égtek, bár a számválasztásuk talán lehetett volna jobb is, mégsem érheti panasz a látottakat. Kristálytiszta hangzás, megfelelően beélesített gitárok, szóval minden adott volt egy élménygazdag koncerthez. A „hősök” naná, hogy az I Will Be Heard-el és a Destroy Everythinggel zárták az attrakciót, amely metálhimnuszok tízperces, önfeledt pogóra buzdították az ázott sokaságot. 


Ekkor már benne voltunk az éjszakában, jöhetett a Pendulum DJ-set, ami a Malátabárban kapott helyet, és aki a britekre (akik, egy nem oly régi sajtóinformáció szerint felhagynak a live-al, és mostantól más projektekre építenek) volt kíváncsi, nem csalódhatott, a piciny sátorban és környékén egy gombostűt sem lehetett leejteni, annyian ugráltak a jól ismert számokra, tudjátok, Watercolor és miegymás...
 Ezzel számomra bevégezte a 2. etap, és jöhetett a folytatás..


Eltérve az eddigi gondolatmenettől talán senki sem haragszik meg, ha egy mérvadó kritikai blokkal hozakodok elő: a feszt egyetlen igazi melléfogása a nagyszínpad line upjának összeállítása volt. Szinte egyetlen nap sem akadt, amikor ne pipálta volna le a Pepsi a terebélyes, tavaly remekül szuperáló main staget. Hiábavaló volt a Biohazard várva várt bulija, az égig érő vasszerkezet előtt mégis a lézengés volt az úr, essen szó a new york-i hardcore aggastyánok alakításáról, vagy a Stereo MC’s szombati lazulásáról. 
Billy Graziadeiék kiheverték Evan Seinfeld eltávozását, mégsem kaptak elegendő új impulzust. Pedig az énekes-gitáros mindent elkövetett, hogy odategye magát, még a színpad tetejéig is felkúszott, hogy aztán lábát beakasztva fejjel lefelé pengesse hangszerét. No azért a Tales from the Hard side vagy a Punishment üdítően hangzott, egyedül az emberek mozgásrahívása nem volt kielégítő. 


A szombat is ütősen alakult, a Suicide Silence nem annyira építő deathcore hangzása hovatovább szétzúzta az emberek agyát, köszönhetően annak, hogy a hangosítás jobban ki volt élezve, mint a sok elektronikát alkalmazó Enter Shikarinál. 
Egy szó, mint száz, ez a feszt mindig is hátborzongatóan élvezetes tudott lenni még azokban az időkben is, amikor összehúzták a nadrágszíjat. Idén viszont megélte a kamaszkort, és bizonyos tekintetben már fiatal felnőttnek mondhatja magát, és ha folytatja a tendenciát, és nem éri semmilyen negatív külső hatás, akkor nagyon hamar eminensé érhet – ha már mostanra nem az...

 fotó: Hegyalja

[2012.07.24.]