Két nap a Hegyalján

Hegyalja első napja, életem első hegyaljája, eléggé izgatottan álltam a dolgokhoz. Nagyon szerettem volna látni már élőben az Arch Enemy-t, Enter Shikari ami nálam benne van a top ötben, meg még sok hazai tehetséges zenekart, akiket mindezidáig még nem sikerült látni. A fesztiválhangulat rögtön érződött, amikor begurultunk a kis Saxoval, sokan mér előző nap kedden vagy hétfőn megérkeztek, s csak úgy habzsolták a fesztivál-élet örömeit. 

Legelső pillantásra feltűnt, hogy a fesztivál területe nem túl nagy. Legalábbis én nagyobbat képzeltem el… Aztán mikor megszólalt a zene, onnantól semmi más nem érdekelt már. Első utam az Exodus koncertre vezetett, a Pepsi nagyszínpadhoz. Kicsit zavaró volt a mellette dubsteppel dübörgő Axe sátor kontrasztja, így amikor éppen nem zúzott a Exodus a wub-wub-ot hallhattuk erőteljesen. Viszont amikor a húrok közé csaptak Exodusék akkor már dübörgött rendesen a környék, jó hangzás, jó koreográfia, elégedett volt a közönség. Ezzel egy időben benéztünk a Set Your Goals koncertre is, kíváncsi voltam mit is hoznak ezek az amerikai srácok. Laza pop-punkot kaptunk, két énekessel, slágeres gitár-témákkal. Panasz nem lehet rájuk sem.

De félre mindent. Az északi fílinges Arch Enemy koncert hozta ezen a napon igazán lázba a tömeget. Az érces hangú szőke lány sok más zenekart megszégyenít színpadi mozgásával, kiállásával. Ami egy igazi metál koncerthez kell, az meg volt mind: dobszóló, gitárdallamok és kemény riffek. Nem utolsó sorban persze Angela Gossow nem éppen angyali hangja a gitárok közötti űrben. Le a kalappal előttük.

A sok program közül alig lehet választani, így az Edda koncert végére sikerült csak odaérni, pont amikor a kedvenc nótám, a Kölyköd Voltam elnyújtott változatát nyomták, s az egész közönség őrjöngött, fiatal és öreg együtt énekelt. Ezek a dalok mindig meg tudnak újulni- úgy érzem, ezért hatalmas érzés minden egyes alaklommal egy ilyen zenekart hallgatni.

Mint külföldi fellépő köszönthettük a németországi Alphaville-t, s meglepődve tapasztaltam hogy ez végre egy nagyon kellemes retro-pop buli lesz. Nekik köszönhetjük a Big in Japan és Forever Young című világhírű számokat, amik meg is szólaltak a legendás borvidéken. Úgy látszik ez a banda tényleg örök fiatal, és ezt érzékeltették a helyi idősebb korosztály számára is, mindenki táncolt és jól érezte magát, ami a sok metál koncert után egy kis nyugit vitt az éjszaka lezárásába.

A végére már tényleg nem aggódtam a terület mérete miatt, gyorsan el lehet jutni a helyszínekre, és az átfedéseket is aggodalom és rohanás nélkül meg lehet oldani, hiszen csak arrébb mész néhány métert és hallhatod is a másik zenekart.

Csütörtök

Az első nap után rá kellett ébrednem, hogy meg kell szokni a fesztiválos körülményeket, mert míg előző nap még csak megy az ember a fesztiválon és semmit nem csinál, de a sátorozónak sok mindenre kell gondolnia. Erre felkészülve is érkeztem, úgyhogy sok gond nem történt, hamar belerázódtam a lazaságba, és átengedve magam a fesztivál-életérzésnek, folytattuk a koncertezést.

Délután fél 6-ra érkezve láttuk a HétkönaPI CSAlódásokat, akik egy nagyon jó hergelő koncerttel jelentkeztek, átvezető beszédekkel, rock and rollal és polgárpukkasztó szövegekkel. Kellemes csalódás volt, mert még nem igazán volt alkalmam látni őket, s egyszer csak arra döbbentem rá, hogy a végén már én is ordibáltam az „ostoba jajj de ostoba, te ostoba állat!” refrént.

Aztán Ektomorf, mint magyar Sepultura, szokták mondani, de ennél azért kicsit több és egyedibb szerintem, a témák persze -azok a jó kis ugrálós részek-, de a romamotívumok felvonultatása jót tesz a hangzásnak. A klipnóta maradt meg bennem leginkább, amit nagyon nagy átéléssel nyomtak, majd az Outcast-ot az egész közönség torkaszakadtából üvöltötte. Mivel Danko Jones is fellépett a fesztiválon, eljátszották a The One című számot, eléggé eltér a style, viszont úgy látszik működik, s mint sokszor, az előítélet semmit sem számít.

Az amerikai Everlast koncertjére sokan kíváncsiak voltak, többek között én is, és igazán jó volt látni és öröm volt hallgatni, ahogy ez a két ember egy szál gitárral olyan jó hangulatú country zenét játszik. Erik Schrody érces hangja betöltötte a nagyszínpad előtti teret. Dallamaik mellett a kisebb technikai hibák szinte alig voltak hallhatóak.

Az estét pörgősebb zenével, egy kis pogozással zártuk, a Hatebreed hácé koncerten, egy kis mozgás sosem árt. A pörgős-pogozós hardcore zene sokak kedvence, nagyon lehet rá zúzni, és sok esetben sérüléseket is szenvedhetnek a résztvevők- egy ilyen koncert igazi extrémsportnak számít. De sebaj, a fesztiválozó éjszaka regenerálódik, hiszen másnap újabb kihívások várják…

-TD-

[2012.07.27.]