Emlékeim a Tündérlaki Lányokról

...keserű operett...

Ez a darab határozatlan megoldással zárul. Kicsit furcsa, kicsit váratlan a befejezés. Persze, ha a végén a Mama jönne össze a korban hozzá illő, erényes báróval, ez a darab operett lenne, semmitmondó történettel. Heltai azonban a szereplőit nem akarta jobbá varázsolni, mint amilyenek a valóságos emberek. A saját korának problémája a mai néző szívéhez is közel áll, könnyű azonosulni vele.

És ilyen volt ez az előadás is. A rendezés kiválóan értelmezi a darabot és rávezet arra a furcsa ellentmondásra, hogy az operettbe illő mese – keserű fordulatokat vesz, a primadonna – boldogtalan. Illetve a szubrett. Illetve az operett klasszikus szerepei összekavarodnak.
Ezzel szinkronban van a játéktér is: hagyományos, operett-színpadi bútorok – a nézőktől két oldalról körülvett játéktérben vannak. A térben mozgó fess, elegáns urak, kecses, csinos hölgyek, akik kifogástalanul énekelnek, táncolnak – egyszer csak a megtévesztésig igazi sírást, reszketést, bánatot mutatnak. Ilyenkor a nézőtér elhallgat, pedig az előző pillanatban az igazán önfeledt nevetés, könnyelmű ábrándozás uralkodott el rajta. A magam részéről régen éltem meg nézőtéren ennyiféle érzelmet, ilyen rövid idő alatt.

Látvány

Valószínűleg az Operettszínház különféle előadásaiból „turkált” bútorokat, ruhákat, parókákat, ajtókat alkalmazta az előadás. Semmi gond nincs ezzel, hiszen egyfelől biztosított volt a fodros szoknya, a fátyolos kalap, a férfiak vasalt pantallói, elegáns kalapjai, amelyek nélkül ez a zene szinte meg sem szólalhat. Másfelől pedig az úrhatnám ízlést is tükrözheti, ahol csak a hivalkodás számít, és nem baj, ha a hintaszék nem illik a barokk díványhoz.

Ez tehát akkor sem lett volna különb, ha „rendes” költségvetéssel készült volna a produkció.  De ennél is érdekesebb, ahogy a játéktér sajátos adottságait hozzák játékba a színészek. Szellemes, hogy a zenei aláfestést nyújtó zongora azonos a „díszlet” zongorával, amelyen Sárika nem hajlandó gyakorolni. A nézőkkel való játékok is csattanós poénok, ezekből többet is el tudtam volna fogadni. Igazán tetszett az első sorban ülő hölgy nézők manikűrözése, óriás ráspollyal, óriás ollóval. A tér adottságaihoz alkalmazkodva az emeleti képkeretben változott Boriska az erényes család angyalává, alatta pedig, a földszinten, aprócska lépcső is helyet kapott, a hagyományos primadonna-lépcsőt idézve, amely főleg akkor vált fontossá, amikor szóló dala végén kiszaladt Boriska, a magától kitáruló ajtón.

Legszebb az eljegyzési vacsora asztala volt. A gazdagon megpakolt fehér asztalkendők alatt földig érő, rojtos gyászlepel helyettesítette az abroszt, mintha ez Boriska halotti tora volna. Szimbóluma ez a vacsora-kellékekkel elfedett, szomorú kiszolgáltatottságnak is. A nyomorban is mulató, költekező családnak is, akik (és még egy operett-hagyomány) csörömpölve földhöz csapkodják a drága pezsgőspoharakat.
A díszlet táblákkal egészült ki, melyek a Súgó Raktárszínház magasában egy-egy helyszín lerajzolt képét mutatták. Színváltozáskor a táblát világító fejgép is átvándorolt a következő színpadrajzra, vagy cégtáblára.

Alakítások

A rendezői ötletek nagyon előnyös helyzetbe hozták a játszókat. Örültem ennek, hiszen túl gyakran látni olyan színházat, amikor a koncepció „lejátssza” a színészeket.  Még a legkisebb mellékszerepek is fontossá váltak, amikor valamennyit Szabó Dávid alakította. Minden figurája valami apró ötletből építkezett, a meleg öltöztetőtől a nőcsábász pincérig, a bizalmaskodó lakájtól a szabónőig. Remekül eltalált figurák voltak Róza és Malvin néni is, akik, mint a cirkusz szomorú és vidám bohócai, örökösen ugratták egymást. Zábrádi Annamária tenyérbe mászóan pimasz menyecske volt, akinek szinte meg sem kell szólalni, hogy a közönséget elbűvölje. Geszthy Veronika pedig kacagtatóan egyensúlyozott a csúnyácska rokonnő mártír és a kárörvendő megnyilvánulásai között.

Gáspár figurájából Langer Soma leginkább hozományvadászt csinált. Az utolsó takarékbetétkönyvről szóló jelenetben biztos voltam benne nézőként, hogy saját magának akarja az összes pénzt, talán meg is szökik a feleségétől a vonzó kis tornászlányokhoz.

Sándor figurája szerencsére klasszikus bonvivánként jelent meg a színen. Nem díjaztam volna, ha a két szerelmes nő közt páváskodó, mai izompacsirtát játszik Imre Sebastian (hiszen ilyen figuráktól is hemzsegnek a fővárosi színpadok egyébként). Ez a férfi valóban rokonszenves, emberi alak volt.

A báró szerepében Dézsy Szabó Gábor igazi kis monodrámát, sűrített tragédiát csinált utolsó dalából, hirtelen azonosulni lehetett vele: hiszen ő sem gonoszságból használja ki a szegény és kiszolgáltatott lányokat. Az előadás egyik szépsége egyébként az volt, hogy minden szereplőt szerethetővé, érthetővé változtatott, pitiáner kis gonoszságaik ellenére is.

A Mama egoista szólódala nemcsak Kalocsai Zsuzsa bájos alakja miatt vált rokonszenvessé, hanem amiatt is, hogy ez a figura már csak ebben talál örömet, fél az öregedéstől, akár a báró. Mindkettőjük büntetése, hogy Heltai nem csinál egy párt belőlük.

Lukács Anita és Pohly Boglárka a Hamupipőke gonosz mostohatestvéreit idézték, ahogy jóval magasabb anyjuk szoknyája mellett páváskodtak. Mindkét szerep hálás volt, jóllehet, az aggszűz figurájánál izgalmasabb feladat a rámenős kis tornászlány igyekezete, célba érése, végül pedig csalódása, amikor lehervad ajkáról a mosoly.

Boriska, akit primadonnának nevezhetünk, Sas Éva jellegzetes mosolyában ragyog a nézőkre. Aztán sír, patakokban folynak a könnyei. Még a tapsrendben sem oldódott fel a varázslat, mintha valódi lett volna szomorúsága. Persze nem. És ő énekli a legnehezebb szólamot, ő járja meg a szenvedő mártír, a megtérő rosszlány útját, végül mégis boldognak nevezi magát. Egy emancipált nő boldogsága ez, aki talán le is vetné magát az emeletről, ha az előadás nem érne véget.

Szándékosan hagytam a végére Sárikát, akit szubrettnek nevezhetünk, aki Bódi Barbara fergeteges, bájos játékában kel életre. Ígéretes tehetség ő, neki is vannak könnyei, megrendítő könnyei. Magába bolondítja a nézőteret, elhiteti velünk, hogy rajta kívül senki sem tudná eljátszani ezt a lányt. Édes, naiv, mégis halálosan őszinte. Vállán viszi a darabot.

Rendezés

Peller Károly és Kékkovács Mara lendületes, kedves, friss produkciót készített. Ötletgazdag, jót tesz neki ez a stúdió-tér, szeretet árad az egészből. Pontos, egyszerű, látványos táncok, pergő jelenetek váltják egymást. Nincs üresjárat, még a sötétben lilán világító fehér jelmezeket is jó nézni, mert olyan céltudatosan cipelik odébb a bútort, mintha csak a játék része volna.
Nem lehet tudni, hogy a csapatból melyik ötlet kitől származik, de a munka egységes képet mutat, tisztességesen meg van csinálva. Bár a műből áradó szeretetről lenne a legnehezebb mondatokat fogalmazni, mégis ide kell írnom, hiszen ez tünteti ki az Operett Akadémia „Tündérlaki lányok” produkcióját az operett-gyár műsoron futó darabjaival szemben.

Molnár Patrik

[2006.05.02.]