Keleten a helyzet változatlan

Meghallgattuk a Keleti Front bemutatkozó albumát.

Bluest játszani 2006-ban Magyarországon, olyan mint Puskás nevét emlegetni a kongó lelátókon. Naívitás. A műfaj a Hobo Blues Band és Bill feltűnése óta a hónaljszagú, Ricse kitűzőt viselő egykori csöves generáció stigmája.

Pedig W.C. Handy, Hooker, B.B. King, Muddy Waters hagyatéka többet érdemelne. Próbálkozások voltak, az alanyi zsenialitást mutató Fekete Jenő féle Muddy Shoesra, Szűcs Gábor Pure Bluesára vagy Szabó Tamás Spo – Dee – O – Dee nevű formációjára (és akkor még hol van a Palermo Boogie Gang) azonban néhány fanatikuson kívül senki nem volt kíváncsi. A blues nálunk vagy erőltetett jópofáskodásban (Ferenczy Gyuri és a Herfli Davidson) vagy söritta tahóságban (Takács Tamás Dirty Blues Band) vagy művészieskedő páváskodásban (H.B.B.) vagy mindháromban (P. Mobile ) manifesztálódott.

A 2002-ben alakult kisvárdai „Keleti Front” épp azt a hard rockkal, chicago bluessal átitatott mocskos dirty bluest nyomja, ami úgy bejött a 90-es évek első felében. A Méhes János bábáskodása mellett rögzített anyagon elsősorban az igyekezetet értékelhetjük. A Gál „Cita” László (basszus, ének), Maklári „Öcsi” Ferenc (gitár), Lippai Tamás (szólógitár), Rohály „Hanyag” Viktor (dob) felállású csapat érezhetően sokat tud a műfajról.

A megvalósításba azonban hiba csúszott. A hangzás erőtlen, konkrétan egy egyetemi zenekar színvonalát hozza, a trackek túl hosszúak, a basszus recseg, a dob (ami ennek az ősi műfajnak az alapja – feketezene ugye…) valahol a háttérben pilinckázik. Cserháti István (P.Box) közreműködése is inkább csak virtuális. Az egyébként szimpatikus klasszikus 12-es „Isten Veled Bluesban” egyszerűen zavaró az áriázó ének. A lemez egyik legjobb felvétele az instrumentális „Rég nem látott blues”. Földes óta tudjuk „...egyszer a zene öl meg. Zenével adjanak vissza a földnek!" Motorosok Forevör!

Radics Gábor

[2006.06.30.]