Retro házibuli Matt Biancoval

A 2006-os Matt Bianco turné első állomásául Budapestet választották. Matt nyáresti hangulata és a Margitszigeti Szabadtéri Színpad adott otthont a nyár talán legjobb házibulijának.

Szeretem a Margitszigetet nyárestéken. A parkban emberhegyek pihegnek, capoeira tábor üzemel népes nézősereggel, párocskák andalognak mindenfelé és az emberek egy adott csoportja mint kiéhezett hangyák vonulnak egy torony felé, hogy el ne mulasszanak egyetlen pillanatot sem a 80-as évek hangulatából. A színház előterében itt-ott feltűnnek lemezborítókról, vagy bulvársajtóból ismerős arcok, ők is nosztalgiáznak egy kicsit, hisz nekik is fiatalságukat, esetleg gyermekkorukat fogja viszahozni az elkövetkezendő héhány dal.

A színpadon közben a szervezők mondanak köszönetet az édesanyjuknak, az önkormányzatnak, a szponzorok népes seregének akik így vagy úgy, de legalább egy kólával támogatták az eseményt. Közben a nézők már unják és Matt Biancoékat várják.

Egy kis késéssel fel is vonult a népes „trió” és belecsapott a retrobuliba. Az elején még csak a székeken ücsörgött a nép a latinos dallamokra rigva, de később a felső karéj szinte teljesen kiürült és a színpadtól jelképes biztonsági távolságot tartva táncolt a társaság.

Legutóbbi lemezük, a Matt’s Mood 2004-ben jelent meg, és bár arról volt szó, hogy ez is lemezbemutató körút, a leadott számoknak nem sok köze volt a lemezhez. Inkább az ismert számaikat adták elő. Minimálszöveggel vezették fel a számokat, a zenéé volt a főszerep, nomeg a bulié.

Gyakorlatilag minden számukat vastapssal jutlamazta a közönség amit meg is érdemeltek, hiszen: élő zene volt profi zenészekkel; mindenki által ismert számokat játszottak; bulizene volt ami forrósította a hangulatot. A koncert során az első lemezüktől kezdve játszottak dalokat. Köztük a „Half a minute”, „Another time” a kubai utazás hatására keletkezett „Cha Cha Cuba”, "Don’t blame it on the girl” hangzott el és sorolhatnám még.

Pedig a technikai gárda nem volt a toppon.. Az első néhány szám alatt a fúvosoknak közük nem volt egymáshoz, sem a dalhoz amit éppen játszottak, szerintem baromira nem hallották egymást. Az első félóra után a zongora valamiért meghalt, így ötperces szünetet engedélyezett magának a zenekar, míg a technikusok összerakták a rendszert. De összerakták és a buli ment tovább mintha mi sem történt volna. Érdekes volt, hogy a közönség teljesen normálisan fogadta a bakit. Ha hiba van, akkor hiba van, kijavítják és megyünk tovább, ennyi igazán belefér élő koncertbe. Egy ilyen kis izé nem ronthatja el az estét. És nem is rontotta. Ebből is látszik, hogy ha valaki felspannolja a közönséget, akkor bármi közbejöhet... a buli jó lesz.

Természetesen nem maradhatott el a zenészek tehetségét villogtató improvizációs betétek sora sem, a megjelent kollégák bebizonyították, hogy nem csak a húsz éve gyakorolt számokat tudják tisztességesen eljátszani, hanem önálló alkalmi performance-ra is képesek.
Végül a szokásos zenakari bemutatás és vége... lett volna, de a „Yeah, yeah, yeah” dal nem maradhatott ki, mint pályafutásuk talán legeslegismertebb dala. Na ekkor már nem nagyon volt állóhely a színpad közelében. A dal után, ahogy kell levonultak. Nem addig van az! A közönség tombolt. Több mint 4 és fél percig kérették magukat Matték (mértem! -SO) amíg visszajöttek még egy kis talpalávaló erejéig.

Ismét hatalmas házibulinak lehettünk részesei, köszönjük Mr Reily.

SirOesh

[2006.07.27.]