Régi-új Nabucco a színpadon

A megszokott fanyalgó sorok, sohasem teljes elégedettség árad az eddig megjelent írásokból, melyek a decemberi régi-új Nabucco produkciót méltatják.

A 21. századi „haladó” operabarátok megintcsak a poros, elavult, ódivatú és statikus rendezésen háborognak, miközben az egekig magasztalják a premier szólistáit. Ugyan az okok leginkább az Opera jelenlegi nehéz helyzetében és bizonyos színpadtechnikai problémákban gyökereznek, de tény, a beígért Kesselyák-féle vadonatúj Nabucco helyett újra a közel 20 éves Mikó András féle produkció tért vissza az Erkel Színház színpadára. Avagy, talán nem kockázatos kijelenteni, a már a Don Giovanniból megismert modernizációra törekvő rendezésminta helyett már-már csodaképpen romantikus valójában csodálható Verdi korai mesterműve.

Számomra eme mindennek lehordott rendezés megtekintése felüdülés és jóleső időutazás, habár némely ponton, főleg Zakariás és a zsidó kórus közös jeleneteinél nem tesz jó hatást rám sem a színpadkép. De egyébként is, az előadás látványvilága abszolút két részre oszlik, s én inkább az asszír világot bemutató színpompásabb színpadképekre esküszök a kopár, Zakariás által fémjelzett üres levita jelenetekkel szemben. Több ihletettség, lebilincselőbb atmoszféra, keleties fülledtség lengi körül Abigél és Nabucco udvarát, s lehet, hogy a látvány befolyása tudatalatt rátett arra, hogy a Baál világában játszódó színek keltették a legemlékezetesebb élményeket.

A tárgyalt előadásnak (december 21.) nem a premiert, mégcsak nem is az első, hanem a második szereposztás Nabuccóját választottam, mivel érdeklődésem élénkebben keltette fel az előző operai évad véleményem szerinti két legnagyobb fejlődést produkáló énekesének , Rálik Szilviának és Kovácsházi Istvánnak, valamint az örök klasszikus Fokanov Anatolijnak közös fellépése.

Ami a díszleteket illeti, bizony jogosak lehetnek a kritikai észrevételek, elosztásuk aránytalan, s a klasszikus ókori keleti felépítmények utánzatai furcsa módon keverednek néhány avantgárd hatást keltő festészeti kompozícióval. Az első ilyet már a nyitány alatt körülbelül hét-nyolc percig tanulmányozhatja a néző, további társai pedig legtöbbször a háttérben szolgáltatják a dekoratív, kibogozhatatlan látnivalót. A különböző asszír szimbólumok, bikafejek, oszlopok már az évekkel ezelőtti előadásokon is monumentális, jó benyomást keltettek bennem, helyénvalóságukról csupán a korszak történészei és művészettörténészei köthetnek bele.

Szemben az eklektikus díszletekkel a jelmezapparátust csak dícséret illetheti, habár Baál világa e téren is legyőzi Jahvéét. Abigél vörös-fekete királyi díszruhája véleményem szerint a jelenlegi repertoár egyik legnagyszerűbb kosztümje.

Áttérve a lényegre, a zenei megvalósításra, de még mindig visszautalva a sokak által kritizált statikus rendezésre, azt kell mondani, eme statikussá kényszerített figurákat élettel kell megtölteni, s ezt az éltető vibrálást az énekesek színes orgánumának köszönhetik az egyébként csupasz valójukban ténylegesen elnagyolt figurák. A legtökéletesebben mindez Rálik Szilviának (Abigél) sikerült, aki nagyszerű hangi adottságainak köszönhetően mostanság minden operahősnőt új színekkel ruház fel. Persze ezek az új színek aztán visszaköszönnek Toscájában és Normájában ugyanazokkal a motívumokkal, így kijelenthetjük, hogy saját stílust alkotott, amit aztán minden figurájára ráhúz. A drámai árnyalatok mögött megbújó csengő-bongó nőiességet hordozó szopránjával s a talán nem minden ízében tökéletes, de mindenképpen lehengerlő és hatásos koloratúráival sikerült új fajta, légies Abigélt teremtenie. Egész produkcióját a könnyedség jellemezte, és ha valami kritikai észrevétel illetheti az valójában az lehet, hogy Abigélje kissé súlytalanná vált az eddigi években megszokott drámai súllyal terhelt produkciókhoz képest.

Fokanov Anatolij nem újított, megszokottan színvonalas Verdi bariton figura kerekedett ki egyenletes produkciójából. A megőrült Nabucco pillanatait jóval több emócióval töltötte meg, míg az első két felvonásban tudatos érinthetetlenségbe burkolózott. Az előadás csúcspontjának alighnaem a harmadik felvonás Nabucco-Abigél jelenete tekinthető, amelyben Rálik és Fokanov is saját esti csúcspontjaikra értek.

Az előadásról egyébként is elmondahtó, hogy Rálik Szilvia jelenléte áldásos hatást gyakorolt a vele együtt színpadon lévőknek. Így vált kristálytiszta, megkapó pillanattá az első felvonásbeli Abigél – Fenéna – Izmael tercett, ahol a két utóbbi, egyébként sajnálatosan kevés szólóval bíró szereplő (Ulbrich Andrea és Kovácsházi István) is bemutathatta mesterségbeli tudását.

A Nabucco keletkezéstörténetéből ismert tény, hogy a Fenéna – Izmael szerelmespár Zakariás szólamának rovására vesztett jelentőségéből, s az operának így inkább, ha szabad így mondani, politikai felhangjai lettek. Zakariás egy népét hol szelíden, hol agresszíven manipuláló karizmatikus vezető figurává, prófétává lépett elő, s vált az opera Abigéllel és Nabuccóval egyenrangú szólamává. Nos, Rácz István csupán átlagos, de egyébként sem kiemelkedő basszusát kölcsönözte a népvezér papnak, színészi játéka pedig semmit nem tett hozzá a szinte megrendezetlen figura színpadi jelenlétének, ő volt az sajnálatos módon aki nem töltötte meg élettel Zakariást. Ez a tény is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Nabucco végkicsengésével ellentmondva a szólisták produkcióit tekintve az asszír bálvány legyőzte Jahvét.

A legnagyobb méltatás azonban mindenképpen Török Géza karmesternek jár, aki már a nyitányban megmutatta milyen lelkiismeretesen gondolta át a verdii partitúrát, tökéletesen „megszólalt” minden hangjegy, minden melódia egyenes utat talált a hallgató felé, pontos, kapkodásmentes, tiszta karmesteri munka koronázta a Nabucco 2006-os felújításának december 21.-ei előadását. Mindezeken túl már az este „körítése” is imponálóan professzionálissá kezd válni, az Erkel Színház előterében életnagyságú plakátokon köszöntötte a nézőket a négy főszereplő és a karmester alakja, mintegy szuperprodukciót sejtetve.

Don Luis de Vargas

[2007.01.02.]