Pély Barna és a Groovemesterek közös produkciója

Az United frontembere, Pély Barna végre előállt saját szólólemezével, amely – ellentétben más mainstream előadókkal – nem elsősorban a nagyközönségnek készült: angol szöveg, acid-jazz és funk.

Barna sohasem tagadta, hogy rajong Jay Kay-ért, hiszen többek között a hajdani Kifutó című műsort is egy Jamiroquai slágerrel nyerte meg. Mégis kritikusi könnyelműség lenne, azonnal párhuzamot vonni, és koppintással gyanúsítgatni a Kaleidoscope-ot. Bár tény, erősen érződik a hatás. Aki szereti a 70-es évek funk zenéjén alapuló jazzes, acides hangzást, annak bátran ajánlom.

A zenekar a hagyományos funk felállást preferálja, igazi nagy nevekkel. A dob-basszus gyönyörűen végigbetonozza a lemezt, Tiba Sándor (ex-Jazzpression) és Csejtei Tamás (Back II Black) játékában nem lehet kivetnivalót találni. Annál inkább a rezesekben. Az eMeRTon-díjas Tóth Sándor (Jazzpression) túl szépen, jazzesen akarja megoldani szólóit, így nyoma sincs a funkos erőnek és a lehengerlő szaxofon futamoknak. A szaxihangzás inkább a lakodalmas zene kategóriáját idézi, mintsem a funkyt; s amit a hangszer mondani kíván, az is csak annyira izgalmas, mint A kőszívű ember fiai. Ezt ellenpontozva Katona Gergő kifejezetten ízletesen játszik effektezett trombitáján a Funky Grooveban. A háttérben Elek Norbert jazzel a billentyűkön, aki egyben az album társrendezője is.

Barna, a zavarbaejtő

Az United-es kolléga, Romhányi Áron is szerepet kap egy szám erejéig (Bird in a tree), hogy megajándékozzon minket az évszázad legrosszabb szintibetétjével. A sok kitűnő zenész mellett, természetesen Barna hangja uralja a lemezt. A szerző – merthogy az album egésze Pély-szerzemény – nemcsak a hangjával bánik nagyszerűen (bár ezt eddig is tudtuk), de a gitárt is zavarba ejtően jól használja. Az album angol nyelvűsége koncepció: a Groovemasters ugyanis elsősorban a külföldet kívánja megcélozni a lemezzel.

A lemez egységes, színvonalas, bár vannak hullámvölgyek. Barnáék mindenesetre nem kímélik a hallgatót, s a funk lemezekre jellemző túlzott soul-betüremkedés és szentimentáliskodás csak két számra korlátozódik (Sexy Butterfly, Jesus in my eyes). A nóták többsége táncközpontú, sok up-tempóval, bólogatós ritmussal, és tökös funkyval. Emellett jelen van a stílust jellemző teljes fegyvertár: Barna technikázik, hajlít, nyög, telefonon jelentkezik, rendőrségi hangosbeszélőbe énekel, bíztat (play the funky, ah-ah-ah), szólistát invitál (Give me that horn!) vagy épp szájgitározik. És, hogy még mit? Reppel. Ezt viszont tényleg hallani kell. Pély Barna a Groovemaster-Interlude-ban egy pillantással porrá zúzza, az addigi színvonalat. A Hogyan ne reppeljünk! című kézikönyv cd-mellékletének nyitószáma lehetne. Pedig előtte és utána tényleg leénekli a csillagokat az égről.

Barna, az ellentmondásos figura

Az album nyitószáma a Why do you treat me like this, leszámítva, hogy a Commodore 64-eket idéző effekttel indul, kimondottan slágergyanús; míg a Shake it, tipikusan az a szám, amire a barátnők elrángatják barátjukat a pultnál söröző haveroktól. A Funky Groove című számban hallható az album legeltaláltabb gitár- és trombitaszólója; az I ain’t ready for love-ban pedig a dob és a basszus mutatja meg, milyen alapokkal lehet megfűszerezni egy szólót. Sajnos a Soft Groove csak hézagkitöltő szerepet kapott a lemezen, pedig hatalmas atmoszférával rendelkezik.

Pély Barna ugyan ellentmondásos figurája a hazai zenei életnek, de nem vitás, hogy hangja alapján a kortárs magyar könnyűzene legjobbjai között a helye, még akkor is, ha személyisége és megasztárbeli szereplése kissé megosztotta a közönséget. Aki nem hiszi, csinálja utána.

- Viktor Papa -

[2007.03.21.]