A látomások albuma

Náray Erika, Azt súgta a szél című lemez ideális a tavaszi szerelmekhez.

Náray Erika neve a sorozatokat kedvelők számára nyilván nem cseng ismeretlenül, a nagysikerű X-Akták című folytatásos film női főszereplőjének kölcsönözte kellemes hangját. Nagysikerű musical szerepei mellett sem mehetünk el szó nélkül. A közelmúltban pedig egy szólólemezzel lepte meg rajongóit, amelyen olyan előadók dalainak átdolgozásai csendülnek fel, mint Cserháti Zsuzsa, Máté Péter, Presser Gábor és még hosszasan lehetne sorolni. Meghallgattuk, nekünk mit súgott a szél…

Elegáns, nőies borító
Első ránézésre mindenképp megállapítható, hogy elegáns albumot jelentetett meg a színésznő. Bár ami mostanában a vesszőparipám lett, az sajnos itt is jelen van: olyan portrét választottak, ahol Náray Erika nem néz a szemembe. Valahova a messzibe mereng, ami persze nem baj, de engem zavar. Ahogy az is, ahogy a fölső „díszléc” rálóg gondosan beállított frizurájára. Ezekért valahogy kár volt... Egy aranyszínű buborékba írták bele, hogy Stohl András is dalra fakad az albumon… Hátul található a dalok listája, mögöttük az eredeti szerzők felsorolásával. Fölöttük olvashatjuk a rövid ismertetést, hogy milyen dalokkal találkozhatunk majd a lemezen. Lent a támogatók nevét sorolták fel. A belső oldalon a speciális köszönetek kaptak helyet, bár bevallom, nem értem, miért angolul írták fel (Special thanks to…). Alatta minden technikai információ szerepel: stúdió, fotó, grafika, management, kiadó, stb. Maga a korong is ugyanolyan elegáns, mint a borító, helyéről kiemelve pedig végre láthatóvá válik a művésznő mogyoróbarna szeme is…

A kis füzetecskét kinyitva a bal oldalon ismét egy portré szerepel, s meg kell hogy mondjam, elég szerencsétlen választás volt. Kedvesen mosolyog, nincs is ezzel semmi baj, de ahogy az egyik keble kivillan, az felettébb szerencsétlen, mondhatni esetlenné teszi a képet. Vagy látszódott volna mindkettő, vagy egyik sem… Jobb oldalon a közreműködő zenészekkel egy csoportképen szerepel, alatta felsorolták a fiúk nevét és a hangszerűket is. Kihajtva a füzetet, Náray Erika szól hozzánk pár szót, ajánlja lemezét. Legbelül ismét a dalok listája olvasható, gondosan feltüntetve a hangszerelőkkel. Majd ismét egy „merengő” fotó zárja a borítót…

Szerelmes, lágy, andalító, színpadias, érzéki

A boldogság és én: kellemes zongorajátékkal indít az album, majd a művésznő hangja tölti be a teret. Kellemes, tiszta és ami engem igazából megfogott, hogy szinte láttam magam előtt, amiről énekelt. Mintha életre kelt volna a lejátszó, megelevenedett előttem az egész. Láttam magam előtt a zongoristát, a dobost, a bőgőst, és hosszú fekete estélyi ruhában az énekesnőt.

Mindig ugyanúgy: a dob és a hegedűk játékát emelném ki az elejéről. Remekül támogatják a lágy női hangot. A hangot, amely a dal szövegéhez simulva kissé fáradtan szól, de ahogy a rezesek és dob, úgy néha erőteljesen - a versben lakozó minden magabiztossággal és pozitív energiával - szól. Akkor is, ha mindig minden ugyanúgy zajlik.

Nem jön álom a szememre: Dobrády Ákos nagy slágere – amit soha nem szerettem – most egészen új módón szólal meg, Skerlecz Gábor bravúrosan hangszerelte, igazi dzsessz lett belőle, amire az embernek rögtön a tánc és a ’20-as évek hangulata ugrik be. A fúvósok energikus játéka időutazásra hív, amelynek során egy olyan világba juthattam el, amit csak filmekből ismerhettem. Rögtön megkívántam egy pohár pezsgőt, amit szívesen fogadtam volna egy bálterem közepén, amint nyújtotta volna felém a csokornyakkendős pincér…

Csuk be a szemed: szomorkás hegedűjátékkal indít a dal. Nem lehet sejteni, mi lesz ebből, feszültséget sugároznak a húrok, fájdalmasan szólnak, amelyet a gitár szakít meg. Az énekesnő játszik a hangjával, amely nekem néha élesen hat, bevallom, jobban kedvelem a mélyebb hangú előadókat. Az ének a hangsúlyosabb, a zenekar nagyszerűen húzódik meg a háttérben, segítve a főszólamot. Parkbéli hangulatot láttam magam előtt: padon ülő szerelmes nő próbálja győzködni szerelmesét, hogy végre nyissa meg előtte a szívet. Soha el nem múló probléma ez a párkapcsolatokban.

Miért fáj a szív: ez a felvétel tetszett a legkevésbé, már az eredetivel sem voltam kibékülve, s ezzel a feldolgozással még egy kicsit elvontabb lett. Ám van benne egy rész, amelytől libabőrös lett a hátam: minden sora igaz, és ahogy Náray Erika elénekli, szinte még az is meghallja, akinek nincs füle: „Miért a szerelem, ha minden születés új halál?...”

Azt súgta a szél: Máté Péter „örökzöldjét” sokan, sokféleképpen elénekelték már, elég csak például Szulák Andreát megemlítenem. Ezen az albumon egy duett formájában szólal meg, Stohl András a közreműködő. Nem rossz ötlet, bár ehhez a zenéhez és ehhez a női hanghoz nekem valahogy nem passzol „mindenki Bucija”... Különösen a fuvola hangja tetszett ebben a dalban és az, ahogy a zongorával lezárták.

Ez az utolsó tánc: az abszolút kedvencem a lemezről. A rézfúvósok olyan hangulatot adnak a dalnak, amelyet nem sok mindennel lehet összekeverni. Érzéki, erotikus, ugyanakkor lágy és könyörgő is egyszerre. A trombitaszóló pedig jó helyen szólal meg, a dobos remek érzékkel játszik a cintányérral, a zongorista pont jókor csatlakozik. Az album legjobb dala számomra, nem fér hozzá kétség.

Mondd, hány évig kell várnom még: örök kérdéssel foglalkozik a dal, a gitár is ugyanolyan kétségbeesett, mint a vers: meddig kell várnunk még egymásra? A zongora játéka hoz egy kis törést, amely során egy kellemes klubban időt kaphatnak a férfiak arra, hogy a kártyázástól elfáradt tagjaikat megmozgassák, s szemükkel a színpadot célozzák meg. Náray művésznő hangjával elém varázsolta ezt a képet…

Miért mentél el? Amelyik dal szövegét Adamis Anna írja, az nálam már szinte garancia a sikerre. Annyi fájdalmat és annyi szenvedést érzek ki az énekből, amennyit hitelesen csak egy színésznő tud kiadni magából. A „dobseprő” bizsergetően hat, a hangszerelés itt is remek, bár ez a felvétel sem tartozik a kedvenceim közé. Nekem valahogy túl lassú…

Úgy szeretném: mennyi mindent szeretne az ember az élete folyamán, lehetetlen végiggondolni. Talán ebben segít a tízes sorszámmal ellátott dal. Leginkább egy parki színpadra tudnám elképzelni, ahol a természetesen levegő tisztaságával keveredhetne a hangszerek hangja és az énekesnő tiszta hangképzése. Tökéletes ellazuláshoz, kikapcsolódáshoz. Nem elálmosít, hanem energiával feltölt…

The summer knows: bevallom, nem szeretem az angol nyelvű dalokat, így eleve fenntartásaim voltak a nótával kapcsolatban, de a feleslegesen féltettem magam a hatástól. Amint meghallottam a kezdő dallamot, már láttam is magam a Brodway-en, ahogy koktélt iszogatva figyelem a zongorára támaszkodó gesztenyebarna hajú énekesnőt, ahogy hangjával és szemével igézi a legközelebbi asztaloknál ülő férfi vendégeket. S míg a harsonás játszik, addig arra is maradt ideje, hogy a feléje nyújtott vérvörös rózsát átvegye, majd lassan eltűnjön a függöny mögött…

Zene nélkül mit érek én: ismét egy Máté Péter sláger, amelyet szintén sokan átdolgoztak már, de ilyen jól még senkinek nem sikerült szerintem. A hangszerek és az énekhang oly’ kifejezően adják vissza a címben rejlő jelentést, hogy semmi kétség nem fér hozzá: akik fújják a hangszereket, aki játszik a zongorán, aki üti a dobokat, abban igazából fel sem merül a címben rejlő kérdés, mert a válasz kézenfekvő: semmit sem.

Csillagok aranya: ahogy a borítóba olvashatjuk, Náray Erikának ez a felvétel a kedvence a Mozart! című musicalből, s most egy egészen új köntösbe öltöztette. Acapella szólal meg a dal, tisztán, érdekesen, különösen. A magas hangok ellenére tisztán érthető a szöveg, és a kísérő énekesek is igazán kitettek magukért: nagyszerűen szól az album záró dala, igazi desszert az exkluzív vacsora végére.


Látomások, tiszta hangok, valódi zene
Feldolgozás lemez ez, de valahogy nem érzem értelmét az összehasonlításnak az eredeti dalokkal, mert annyira újszerűek, annyira mások lettek, hogy ha nem ismertem volna őket, soha rá sem jövök, hogy ezek már jól bevált, bejáratot „alapanyagok” voltak. Nem vagyok jártas a dzsessz zenében, valahogy eddig mindig elkerült, de most tagadhatatlan: egymásnak rohantunk, de csak én koppantam nagyot. Olyan hatások értek, amelyeket eddig csak filmekből ismertem.

Kicsit úgy éreztem magam, mint a Xanadu című film szereplői, amikor lelki szemeik előtt megjelent a múlt és jelen zenekara, majd egyesült egy nagy örömzenélésben. Egy olyan korba kalauzolt el Náray Erika zenésztársaival, amelyben nem élhettem, ám amely még most is létezik, csak valahogy nem kap akkora nyilvánosságot. Nekem tetszett az album, bár azt nem tudom megmondani, hogy azért, mert zeneileg adott nagyon nagy élményt, vagy ezért, mert ha becsuktam a szemem, akkor egy díszes pamlagon feküdtem, a London Post legújabb számát lapozgatva, s éppen nyúltam a csengő után, hogy hívjam a szobalányt egy ötórai tea ürügyén, ám rá kellett jönnöm: sajnos 2007-van, és a csengő gombja helyett csak a billentyűzetet nyomkodom…

Havassy Anna Katalin

[2007.03.22.]