A 40 éves Doors a Margitszigeten

Illetve akik még élnek, újakkal kiegészülve. Jubileumi koncert a Margitszigeten a Riders on the Storm projecttel.

A The Doors járt ugyan Európában, de akkoriban sem politikai, sem életkori lehetőségeim nem engedték meg, hogy részt vegyek a koncertjükön. Úgyhogy ezt nem lehetett kihagyni.

A Doorsnak két alapító tagja is itt volt Ray Manzarek billentyűzött kézzel, lábbal, fejjel ami éppen kéznél volt, Robby Krieger gitározott, nem is akárhogy, bár az évek nyoma igencsak látszik rajta. A Riders on the Storm project rájuk alapul, illetve az énekesre, Brett Scallions-ra aki csak az elmúlt évben csatlakozott a bandához. Mint többször, több helyen is elmondák, ez a zenekar nem Jim Morrisont (a The Doors 1971-ben ehunyt tagját) akarja imitálni, vagy helyettesíteni, hanem a Doors által megalkotott daloknak akar hangot adni. És ezt meg is csinálták.

A Margitszigeti Szabadtéri színpad nem a legalkalmasabb hely a nagy bulikra. Sem az ülőhelyek elrendezése, sem a rendezők szándéka nem az, hogy a nézők a színpad előtt tomboljanak, hanem hogy szépen üljék végig az előadást és a végén tapsoljanak, majd menjenek haza. Na ez nem jött be. Az elején ugyan a marcona biztonságiak ültetgették a népet, meg próbálták eloltatani a cigarettákat a nézőtéren… Ez mindaddig működött amíg az együttes tagjai el nem foglalták az őket megillető posztokat, és Brett bele nem kezdett az első számba, és le nem szólította a közönséget az árokba. Itt volt vége a rendnek, és kezdődött a hatalmas buli. A biztonsági kollégák innentől kezdve csak a színpatról tologatták lefelé a felhevült rajongókat, és ennyiben ki is merült a tevékenységük.

Sorban hangzottak el a nagyon jól ismert dalok, a Break on through, Love me two times, When the music is over… és így tovább. Minden dalt mindenki fújt kívülről, fantasztikus hangulat volt végig a koncerten, a banda nem igazán hagyott időt az unatkozásra.

Ami igazán tetszett, hogy tényleg nem próbálták a Jim által keltett hangulatot utánozni. Mindenki, így ők is tudták, hogy ez már nem az, nem is lehet ugyanaz, de kihozták a maximumot, sőt talán még többet is a Jim és társai által ránk hagyott örökségből. Sőt, a koncert vége felé előkerült egy Jim-es plakát is, és a koncertet végül is az ő emlékének ajánlották.

Profi koncertett hallottunk, fantasztikus hangulattal, mely amellett, hogy a zenéről szólt, nem maradhattak ki a The Doors életében nagyon fontos elemek: Sex, Drugs and Rock and Roll. Brett a színpadról izzította az embereket, hol egy kis füvezésre (ennek megfelelően a közönség körében elkerültek a szűrőtlen cigarettának látszó füstölnivaló rudacskák, hol egekig magasztalta a banda tajainak szexuális teljesítőképességét (Sex machine …), hol meg egyszerúen csak játszottak, erőből, érzelemből.

Nem maradhatott ki persze a napi politika sem a koncertből (már az amerikai): ha rajtuk múlna, Bush már csak turistaként mehetne a fehérházba, az Irakban szolgáló katonák pedig otthon ücsörögnének.

Csodálatos két óra volt, nem érdekelt, hogy éppen ki miért vonul fel, ki kit dobál sárral, homokkal, szavakkal, együtt lüktettünk a zenekarral arra a zenére ami bár mára már kommercializálódott, nekünk még most is a szabadságot jelenti.

A koncert végén még kaptunk egy kis ráadást, Light My Fire! és aztán vége. Sokan nem akarták elhinni, hogy vége van és a színpad szétszedése közben is reménykedtek, hogy hátha. De nem. Sebaj, elteszem a közönség fényképeit, és ha legközelebb Párizsban járok, megint meglátogatom Jimet a Pčre Lachaise temetőben, meglocsolom a sírját egy kis whiskeyvel és odaadom Neki a fényképeket.

SirOesh

[2007.07.12.]