Muse: Hello Budapest! (Black Holes and Revelations)

A Muse 2007. október 10.-én tiszteletét teszi a Budapest Sportarénában. Ha csak ezt a Black Holes albumot nyomnák le egy az egyben már akkor is garantálni lehetne a hatalmas bulihangulatot, de mivel egy kiváló koncertbandáról van szó, egészen biztosan többet fognak nyújtani ennél és nagyon jól fog szórakozni az, akinek lehetősége van megnézni őket.

A Muse a Brit- szigetekről eredeztethető alternatív/progresszív rockzenei újhullám egyik legtehetségesebb bandája. Eddig négy stúdióalbumuk jelent meg, amelyekkel egyre magasabbra és magasabbra tették a lécet önmaguk számára.Nos, jelentem, eddig mindegyik új sorlemezükkel hibátlanul meg is ugrották a szintet: növekvő eladási példányszámok, növekvő népszerűség és egyre több szakmai elismerés övezi útjukat. Így van ez a tavaly megjelent Black Holes and Revelations című munkával is.

Sőt, mint ahogy azt a megjelenés utáni toplistás helyezések a több milliós eladott példány és a számos zenei díj is bizonyítják, az utóbbi idők egyik legpopulárisabb és legjobb rockzenei albumát készítették el, méghozzá olyannyira pofátlanul fifikás módon, hogy a rádiók, miközben ész nélkül nyomták a zenéjüket, talán észre sem vették, hogy valójában alternatív rockzenét játszanak.

Őrületesen jó rockzene

Már a korábbi lemezeiken is csináltak meglepő dolgokat, de a Black Holes and Revelations túltesz mindegyiken. Annyira agyas, annyira rafinált, annyira élő ez a lemez! Az előző albumokon már gondosan, módszeresen kiérlelt progresszív-alternatív hangzás és minden eddiginél több szélsőség jellemzi. A kissé kaotikus, anarchikus érzéseket keltő bevezető track után a Starlight feszes basszusüteme döngeti meg kicsit a mellkasunkat, majd a folytatásban a kemény alapokat lágy szintidallamal higítják, de időről időre azért csak visszatér a jóleső kis dübörgés. Chris Wolstenholme erőteljes basszusjátéka nagyon sokat tesz hozzá a teljes produkcióhoz, kiváló alapokat szolgáltat (nem csak zenei értelemben). A dobcuccot sem kímélik; néhol őrületes tempóban dolgozik a lábdob, ha Dominic Howard odalép a pedálra, akkor a pedálnak oda van lépve kérem szépen, miközben a cinek kaotikusnak ható „csörömpölése” által még tovább durvítja az amúgy is kemény ütemeket.

Érdekes kísérletek

Az előző lemezekhez képest a továbblépést a visszalépésnek tűnő poposítás jelenti ezen a lemezen. Bizonyítékként a Supermassive Black Hole alapokat és a Map Of The Problematique techoritmusait (stroboszkóp, habparty ...miegymás(?)...) hozhatná fel a vád, ha esetleg emiatt a rockzenei ítélőszék elé kellene állniuk, de igazából persze nem kell. Merthogy nincs ezekkel a „kütyüs dolgokkal” semmi baj, feltéve ha a megfelelő célra, a megfelelő helyen és a megfelelő mértékben alkalmazzák. Matthew James Bellamy és társai pedig tudják, hogyan tegyék színesebbé és érdekesebbé a zenéjüket más stílusok segítségével. Megnyugtatásul közlöm, hogy élőben ezek a dalok azért jóval keményebben szólnak.

Módszeres pusztítás

Nagy élmény hallgatni az Invincible című műremeket is, amely ismét egy nagyon jól megkomponált tétel: lassú merengős mélázós nótából a fiúk a végére egy igazi zúzdát csinálnak, olyan effekteket fűzve egymásba, hogy azóta is egyfolytában vigyorgok. Tényleg tehetségesek, na! De még nincs vége szerencsére, a következő Assassin kezdete az egyik legkeményebb futam, ez a kezdés még egy metal bandának is dicséretére válna; szinte már sajnálom azt a szegény dobfelszerelést; azért nem kellene teljesen szétverni! Imádom, amit csinálnak és üdítő az az intellektualitás, ahogy csinálják! Egyszerű kis csapatnak látszanak, három vézna brit fiatalember, de amilyen hangokat képesek kicsikarni a hangszereikből, attól az ember folyamatosan csak az állát keresgéli.

Egy kis excentrikusság is kell a sikerhez

Szóval a lemezen szereplő dalok többsége minden hülyéskedés, poposítás, kísérletezgetés ellenére megkérdőjelezhetetlenné teszik, hogy a Muse igenis egy fantasztikus rockbanda, jó nagy adag tehetséggel és kreativitással megáldva. Az összeesküvés elméletek, apokalipszis-víziók és űrlény-tudományok iránt fogékony énekes, Matthew hangja mára a Muse védjegyévé vált. Magas hangfekvésű, hosszan kitartott, hangszálakat és dobhártyát egyaránt gyilkoló produkciói újabb extrém elemekként rendre nagy szerepet kapnak a dalokban. Énekesi stílusa és a Muse zenei világa mostanra már szorosan és harmonikusan egybefonódott; azt hiszem, egyik sem nagyon tudna ebben a formában létezni a másik nélkül.

Egy újabb kedvenc: City Of Delusion. Kemény alapokra épített nóta basszusgitáron prezentált latinos andalgással fűszerezve (itt jönnek majd a trombiták). Nem rossz, igazán ötletesek a dallamok, a csúcspont pedig az, ahogy a refrénben a karcos riff belehasít az ember fülébe. Az utolsó felvétel (Knights Of Cydonia) alatt pedig az egykori westernfilmek képsorai kezdenek pörögni az ember lelki szemei előtt, ahogy a cowboy-ok vágtáznak a prérin: mintha egy régi jó lovasüldözés alá szánták volna soundtrack gyanánt. Kiváló dal egy kiváló lemez végére.

Ezt a színvonalat sem lesz egyszerű felülmúlni a következő sorlemeznél, de gyanítom van még pár meglepetés a tarsolyban, csak semmi pánik! Úgy hallottam, épp egy filharmónikus nagyzenekar szerződtetésén gondolkodnak...

Október 10.-én tehát irány az Aréna, nézzük hogy dönti romba az objektumot három gyenge testalkatú fiatalember egy darab jó gitár, egy basszusgitár plusz egy szigorú dobszerkó birtokában. Minden rockzene rajongónak ott a helye!

- Nagy Szabolcs -

[2007.09.29.]