Business rosé

Bisztróban zsúfolt kisszínpad, kisszínpadon zenekar, zenekarban öt srác. Ülnek. A falon mögöttük kékben hullámzik a tekintet. A dallamokban reggae. Mert kell egy kicsi, lenn a Hunnia Art Bisztróban.

Két félidős koncert, 20 szám. Alig ismert csapat, de érdekes tapasztalat hallgatni őket. Ráadásul legalább egy dallam van, amit dúdolok több nappal később is, engedem, hadd menjen. És ez azért egy kezdő bandától teljesítmény, becsülendő.

A BusinessSILENCE! bő fél éve kezdte meg működését, azóta csendben képezik magukat, ez a 3. fellépésük. Az első koncerten ott voltam. Alakul a stílus, örömmel jegyzem meg. Van már két saját számuk is. És bár úgy tűnik, nem életcéljuk, egyáltalán nem veszik félvállról a zenélést, komolyak, nem nagyképűek. Civilben többnyire médiakutatók, de van egy ügyvéd is, annyi mondjuk, kell is, persze fehér ingben, mi másban.

Hangulatilag is két félidőből állt a koncert. Az elsőben az énekes Kun Miklósnak láthatóan nem tetszett valami. Grimaszok, meg odaszólások a társakhoz, érezhető negatív kisugárzás, a mögöttük lévő fal hideg kékben úszott. Pedig, Kedves Zenekar, ti hangoljátok a nézőket (és főleg te, Miklós). Ha jól csináljátok, jó lesz a közönség, ha nem, hát akkor nem. Ez alapszabály. Szünet.

Mintha foci lett volna?

Merthogy tartottak szünetet a koncerten. Okos húzás volt, és egyben választóvonal is. Mintha focit néztem volna. Egy inkább vacak és unalmas első félidő, majd egy öltözői megbeszélés (edzői dorgálás), és láss csodát, mások jönnek ki a második félidőre. Akkordváltás. Hm, mik vannak. Apró dráma a Bank utcában, egy emelet mélyen. És ezelőtt fél évvel is a csapat emberi volta, őszinte érzékenysége ragadott meg. A második félidő már remek volt.

Feldolgozásokat adtak le, de rendesen rákészültek. Akárcsak szintin, vagy gitáron az alapot, magukban a reggae-t állították be. Ez jó húzás volt. Magyar és külföldi számok szólaltak meg vegyesen. Az angol nyelvű számok inkább nem tetszettek (pl. No woman no cry), a kiejtés, néha pedig a hangfekvés nem passzolt a frontkarakterhez. Bár volt, ami kellemesen lepett meg (Inner City Blues).

Saját dalok és feldolgozások

Amivel kihúztam az első félidőt a banda Bordal című saját számán túl, az a Most múlik pontosan feldolgozásuk, ami ugyancsak egyedire sikerült. Összehasonlításként, a Csík Zenekar száma tempóban, érzésben közelebb áll a quimbyshez; a BS banda feldolgozása gyorsabb, lüktetőbb és egy igen jó, újszerű gitárdallam van benne (ez mászott a fülembe), ami hangulatilag – a szöveg engedte határokon belül – finom vidámságba fordítja át az amúgy inkább komor és szentimentális dalt. Hallani kellene persze. A második körben jött Már elég címmel a másik saját szám és újabb áthangszerelések. A Már elégben, mely stílusban valahol a Kispál és a Borz-féle vonal, ilyen sor áll az élet kapcsán: „Egyedül indulsz, ez nem tender”. És így gyűrűzött be szépen az irónia, ami már az első koncerten megfogott, és amiben még sokkal jobbak lehetnek. Még a KFT Afrikáját is kibírtam velük, ismét, na, nem tomboltam, de legalább nevettem.

A koncert végére nyári tengerkékbe váltott át a színpad mögötti fal és szép egységben ringott a csapat és közönsége. Art bisztróban rosés pezsgés, pezsgésben felszabaduló buborék, buborékban pimaszság, mi orrod alatt pukkant ki. Így ért véget a koncert is.

- Lőrincz Gergely -

[2010.08.04.]