Meglepő történetek hazai rocktörténelemből 1. - A Hőskor

Arra gondoltam, hogy megpróbálom Nektek összefoglalni, hogy milyen út vezetett a szövet gatyától a szegecses bőrdzsekiig. Hazánk kulturális történelmén, azonban még ma is szociológus hegyek vitáznak, ezért mi inkább csak a tényekre szorítkozunk. Természetesen, hogy ki hogyan élte meg a „nyugati kultúra” betörését, ki mire emlékszik ez személyenként eltérő lehet. Ez az én verzióm!

Fogalmak

Nem szándékozom tudományos fejtegetésekkel terhelni az agyatokat, de úgy gondolom, hogy mielőtt belemennénk a magyar rock zene kialakulásának, fejlődésének körülményeibe, egy-két dolgot tisztázni kell. Angol nyelvterületen, ami nem szimfonikus zenekar előadása az POP zene. Ez az angol popular (népszerű, könnyen érthető, közkedvelt) szó rövidítése. Pop zene Madonna is, meg a Metallica is. Ez kicsiny hazánkban kissé elferdült formában ivódott a köztudatba.

Nálunk ugyanis a Pop zene egy műfaj címkéje lett. Ezért van az, hogy időnként kissé hülyén nézünk, amikor egy-egy (rock) zenekar pop kategóriában nyer díjakat, mondjuk az MTV díjkiosztóján. Magyarországon könnyűzenéről beszélünk, ami megint csak sántít, hiszen születnek olyan fajsúlyos dalok metal zenekaroktól is, hogy Richard Wagner is kottapapír után kapkodna, ha hallaná. Nálam sokkal okosabb emberek sem nagyon tudják eldönteni ezeket a kérdéseket, úgy hogy evezzük a lényegre.

Jazz, Rock ’n Roll, Beat, Rock, kitekintés.

A világ nyugati felén a könnyűzenét (pop) a jazzből eredeztetik. Ezek a darabok voltak az első olyan szerzemények, amelyek már nem csak a kultúra felső rétegeit fogyasztó felsőbb osztály evett, hanem az egyszerű népeknek is tetszett. Amikor aztán a 60-as években kitört a beat őrület, akkor már egyértelmű volt, hogy ez lesz a pórnép muzsikája.

A tengeren túl Elvis nyomta, Európát meg a Beatles kerítette hatalmába. Az USA-ba rózsaszín (!) cabrió Caddillac-ben nyomult a fiatalság, az öreg kontinensen meg megnőtt a haj, előkerültek a magas szárú bakancsok. Amerikában, a kissé „cukrozott életforma” (amerikai álom, tökéletes társadalom) terjedt, Európában meg két tök ellentétes világlátás határozta meg a fiatalok mindennapjait. A Rolling Stones azt üvöltötte, hogy: „NO!” míg a Beatles azt sugározta, hogy: „YES!” Ez tükrözte az akkori életfelfogást. Míg a Rolling arról énekelt, hogy „I can’t get no Satisfaction", addig a Beatles az „All You need is Love” érzés mellett tette le a voksát.

Szex kontra szerelem. Mindenki megtalálta a maga muzsikáját, az okosok meg rájöttek, hogy a könnyűzenében (pop) pénz van. Semmi kétség sem férhetett hozzá, megjelent egy új iparág. Még ugyan kísérleti formában, de már elindultak a „gyárak”. Elkezdődött a lemezgyártás, a sztárolás, a „melléktermék” (poló, újság, stb) képzés.

Már a zenekarok kezdték meghatározni a technika fejlődését (hangszerek, hang és fény berendezések). Később már (sajnos) elkezdtek „zenekarokat” is gyártani. A nyugati demokráciákban beköszöntött a fogyasztói társadalom. Elindult a tökéletesen felesleges holmik gyártása, amit jó reklámmal el is adtak. A fiatalok, meg csak kapkodták a fejüket, hogy minden amihez a „sztár” hozzáért, azt másnap már kapni lehetett a boltban.

Persze voltak kísérletek a tiltakozásra is. Angliában a punkok csináltak egy kis felfordulást, az USA-ban meg a Hippy-k. Mivel azonban okos üzletemberek álltak a másik oldalon, szép lassan belőlük is árucikk lett. Mára a nagy üvöltések (Get no, World Peace, No Future, stb.) elhaltak, mindenki csak egy szeletet akar a tortából. Itt tartunk jelenleg. Hogy mi történt közben kis hazánkban? Nos, ez még zavarosabb történet, de megpróbáljuk kibogozni.

T. T. T.

A ’60-as évek kultúrpolitikáját az Aczél György által irányított minisztérium határozta meg. Az is meg volt határozva, hogy mit csináljon, hallgasson, hova járjon az a fiatal. A 3 T iránya nagyjából annyiba merült ki, hogy megmondták (politikusok), hogy mi az ami a szocialista társadalomnak hasznára válik és mi az ami nem. Tiltani, Tűrni, Támogatni. Szépen beskatulyáztak mindent. Legyen az színház, mozi, sport vagy könnyűzene.

Amíg a világ „másik” felén tombolt a Rolling őrület, addig nálunk legfeljebb Dean Read (az NDK-ba disszidált amerikai) polbeat felvételeit lehetett látni a TV-ben. Amikor már volt egyáltalán TV. Jöttek sorba a „baráti” országok sztárjai. Karel Gott (Csehszlovákia), Alla Pugacsova (Szovjetúnió), Pudys (NDK) meg ilyen korszakos előadók. Itthon elindultak a Táncdalfesztiválok, Aradszky Lászlóval, Koós Jánossal, meg Payer Andrással (furcsa, hogy ma ismét ezekre a nótákra bulizunk).

Üdítő színfolt volt az Illés zenekar, meg a Metró. Kicsit már olyan beat-es cucc volt. Amíg nem kezdtek el népzenei elemeket vinni a muzsikába, addig nem is volt baj velük, a nagy emberek szemében. Miután élő fellépéseket csak az Országos Rendező Iroda (ORI) szervezhetett, így mindig „szem előtt” tudták tartani a „szocialista erkölcs” betartását. Ez volt az az öltönyös, nyakkendős buliba járásos időszak.

Az ORI intézett mindent, koncertet, gázsit, technikát, személyzetet. Vizsgát kellett tennie mindenkinek, aki zenélni akart. Így könnyen kiszűrhették, azt aki nem volt elég lojális. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy aki engedélyt kapott az maradéktalanul megfelelt a követelményeknek, de ez mindenesetre egyfajta szűrő volt. Aztán volt még olyan, hogy Sanzonbizottság. Na ez egy szép brigád volt. Ők felügyelték a dalszövegeket. Volt olyan zenekar, aki rutinosan elrejtett a szövegben egy-két „oda nem illő” sort, amit kihúzott a fent említett plénum, így azonban az igazi mondani való benne maradt. Mert azért ez a testület nem feltétlenül állt akadémikusokból.

A fiatalok, meg a Radio Luxemburgból próbálták „lefülelni” az új Stones, meg Hendrix nótákat. Túl sok koncert nem volt. Ami volt az vagy a KISZ keretein beül működő klubokban zajlott vagy később a Budai Ifjúsági Parkban. A Rajnák László által irányított Ifi parkba, néha csak különböző furmányos módszerekkel lehetett bejutni, úgy hogy jól is érezze magát a srác. Hallottam olyat, hogy öten - hatan vásároltak egy pár cipőt (olyat ami elfogadható volt a felső vezetés számára) és a falon kidobálva egyenként mentek be benne. A hajat jól lelapították, nehogy abba kössön bele a KISZ titkár.
 
Ilyen körülmények között próbáltak meg a zenekarok létezni. Technika az nem nagyon volt. Kiszuperált Pacsirta rádiókra kötötték a gitárokat, meg ha véletlenül a közelébe kerültek egy nyugati cuccnak, akkor azt a technikusok azonnal ízekre szedték és megpróbálták hazai termékekből reprodukálni. A Magyar egy leleményes nép. Nyugaton már Marshal erősítőkkel dolgoztak a zenekarok, itthon meg ilyen fillérekből készült „buher” cuccokkal. Szólt az jól, legfeljebb nem volt olyan szép.

Akkoriban persze ez nem is számított, a beat és később a rock zene ÜGY lett! Akinek, amije volt bedobta a közösbe, csakhogy menjen a zenekar szekere. Talán nem írok túl nagy hülyeséget, ha azt mondom, hogy az igazi rock zene megjelenését a gitár torzító megjelenésétől számíthatjuk. Erre a hangra úgy rákaptak a zenekarok, hogy már sem a felsőbb irányítás, sem a helyi kiskirályok nem tudtak ellene mit tenni. Magyarországra a ’70-es évekre beköszöntött a rock zene!

Folytatás ITT: Meglepő történetek hazai rocktörténelemből 2. - azok a virágos '70-es évek

-Paya-

[2010.03.24.]