Káosz volt az első fesztiválon, de aztán beindult a történet Magyarországon is

Nincs jobb érzés, mint amikor az ember fia egy pofa sörrel a kezében lehuppan a fűbe és figyeli, ahogy a zenekarok jönnek-mennek a színpadon. A fesztivál tipikusan nyári műfaj, ezért gondoltam, hogy most a hűs szobában egy kicsit elmélázunk azon, hogy hova is fogunk menni, ha majd kitör a nyár.

Woodstock, Altamont

A fesztivál, mint műfaj akkor keletkezett, amikor már túl sok volt a zenekar, amikor már néhányan üzletet (jó üzletet) sejtettek a rockzenében és amikor még képesek voltak az emberek sokan egy helyen békében és barátságban mulatozni. Természetesen az amerikai kontinensen találták ki, hogy egy vagy több nap alatt lépjen fel mindenki aki számít, és az milyen jó lesz.

Ma már nap mint nap láthatunk ilyen vagy olyan fesztivál hirdetéseket, nem nagy cucc. 1969-ben Woodstockban azonban még az volt. Úgy nézett ki a dolog, hogy négy fickó (John Roberts, Joel Rosenman, Artie Kornfeld, Michael Lang) megkérte Sullivan urat, hogy a tanyáján ugyan engedélyezzen már egy kis összeröffenést. Nem lesz nagy hepaj, csak összejön pár fiatal és meghallgatnak néhány zenekart. Összepakolnak és hazamennek. Megengedte.

Kissé ugyan elszámították magukat mert az első órákban összeomlott az egész koncepció, mint egy kártyavár. Vártak vagy 10 ezer embert, de 450 ezren jöttek. A kerítés és a „beengedő rendszer” gyakorlatilag megsemmisült. Természetesen a színpadon is kitört a zűr-zavar. Már nem lehetett követni, hogy éppen ki következik és ki fog majd fellépni. Röviden az egész egy hatalmas káosz lett. Ráadásul, a második napon megérkezett az eső.

A kor fiataljai, a hippik feltalálták magukat és jókat fetrengtek a sárban. Itt aztán adtak egy nagy fülest a kockafejű amerikai átlagpolgár szórakozásról alkotott képének. Mindettől függetlenül nemcsak azért került a történelemkönyvekbe ez a négy nap, mert az első volt, hanem azért is, mert ennyi ember részvétele mellett egyetlen erőszakos cselekmény sem történt. És ez a nagy dolog.

A színpadon meg az akkori legnagyobbak nyomták. A Crosby, a Who, Joplin, Joan Baez, a Ten Years After, Joe Cocker és még sokan. A bulit Jimmy Hendrix zárta. Még egy utolsót rúgott a kispolgárokba azzal, hogy eljátszotta a nemzeti himnuszt, úgy „Hendrixesen”. Betépve, marokra fogva a hangszert és beletéve egy-két blues futamot. Na itt elszakadt a cérna. A fesztivált azonnal be akarták zárni, de ez már a vége volt.

Mi történt tulajdonképpen?

Összejött jó néhány fiatal és megnézett néhány kiváló bandát, megivott több hektó sört (bort, pálinkát), elszívott egy tonna füvet (kokót), szeretkeztek reggeltől estig és felrúgtak minden olyan szabályt, amibe a hétköznapok során belekényszerültek. 450 ezer lázadó hippi! Elégetik a behívóikat a fiúk, a csajok meg ott szoptatnak, ahol éppen vannak. És mindezt mosolyogva és békésen. Ez azonban nem volt mindenhol így.

Ugyanebben az évben decemberben Altamontban már elfajultak a dolgok. A Rolling Stones (nem játszottak Woodstockban) turnézáró akkordjaként egy fesztivált szervezett. Meghívták a zenész cimborákat (Jefferson Airplane, Greatful Dead, Santana, többek között) és gondolták, csinálnak egy kétnapos megmozdulást. Egy ideig nem is volt gond. Aztán kitört a balhé.

Mindenki mindenkivel összeverekedett, már nem is volt érdekes, ami a színpadon zajlik. Hiába próbálták csitítani az embereket a zenészek, nem használt. Egy óriási tömegbunyóvá alakult az egész buli. A hibát ott követték el, hogy a Rolling haverjaira bízták a biztonsági munka ellátását. A Pokol Angyalai (Hell’s Angels) nevű motoros gang kapta a feladatot. Azt azonban elfelejtették, hogy a motoros figurák sem vetik meg a föld adta jóságokat. Berúgtak, beszívtak, aztán nekiestek egymásnak és mindenkinek. A mérleg négy halott. Talán emiatt a mondás: „Kemény, mint a Rolling Stones!”.

Persze nem lenne helyénvaló a zenekar vagy a motorosok nyakába varrni az egész balhét, mert azért aki nem akar részt venni egy balhéban, az nem is vesz részt. A második napra kissé konszolidálódott a helyzet, mert a motoros „biztonságiak” egyszerűen leléptek. Hogy maguktól, vagy „valakik” megkérték erre őket, az sose fog kiderülni. Woodstockkal ellentétben ez a fesztivál már így marad meg az emberek emlékezetében. Sajnos.

Tabán, Sziget

Evezzünk hazai vizekre. Amikor május 1-jén lenyomtuk a kötelező integetést a „nagy embereknek”, utána szinte mindig a Tabánban kötöttünk ki. Vártuk, hogy a Loksi belekezdjen az „Embertelen dal” című opuszba. Leültünk a fűbe, szereztünk (leginkább vittünk magunkkal, nem bíztuk a véletlenre) sört és vártuk, hogy megdörrenjen a cucc.

Skorpió, Mini, LGT. Leginkább ezek a bandák játszottak. Ez volt a mi kis „Woodstockunk”. Ennél nagyobb fesztiválok nem nagyon voltak. Május 1., Augusztus 20. Ezeken a napokon voltak bulik. Szartunk a tűzijátékra (ma is), kispolgári nyűgnek tartottuk. Különben is már délután belecsaptak a muzsikusok, ott volt a helyünk. Sok-sok boldog ember üvöltötte, hogy „Gyere ki a hegyoldalba, nem kell félni, nem kell jegyeket venni…” meg ilyenek. Néztük a csajok seggét, ittunk, táncoltunk, hülyére bagóztuk magunkat.

Az volt az érzésem, hogy az ország összes farmergatyája és dzsekije eljött. Mindenki kékben pompázott (anélkül ciki lett volna menni), a vége felé inkább koszos szürkében. Nem volt eget rengető hangerő, nem volt háttere a színpadnak és nem volt sok zenekar, de a mienk volt. A Kopaszkutya utolsó koncertjelenetéből kaphattok egy kis képet arról, hogy milyen volt az, amikor még a Presszer Pici is kertészgatyában nyomta.

Persze itthon is kitört a „fesztiválforradalom” a rendszerváltás után. Elindult Európa mindmáig legnagyobb bulija, a Sziget. Volt ez már Diáksziget, meg Eurowoodstock, meg Pepsi Sziget. Nekem mindig csak „A” Sziget marad. ’93-ban a méltán híres és népszerű Lépcsőház Gang tagjaként részese lehettem ezen fesztivál születésének. A Tankcsapda előtt nyomtunk és nagyjából az anyánkba kívántak minket, de azért jót pogózott a nép egy-két nóta alatt.

Valami vendéglátó szervezet adta a kaját (iszonyú volt) és órákig kellett sorban állni egy sörért. Csak az nem lógott be, aki nem akart. Mindenki oda ürített, ahova éppen úri jókedve tartotta. Szóval szervezett káosz uralkodott. Lehetett azonban látni, hogy előbb-utóbb ebből nagy dolog lesz. A Müller Péter Sziámi és Gerendai Károly nevével fémjelzett buli évről évre fejlődött és fejlődik még ma is. ’93-ban még csak egy színpad volt és „csak” honi zenekarok játszottak. Rengeteget lehetett olvasni arról, hogy nem tudni lesz-e még, merthogy adóságokkal küzd a cég, meg a biztonság, meg a higiénia, meg ilyenek. Egy hajszálon múlott időnként. Szerencsére mára ez a veszély elmúlt.

Úgy kezdjük az évet, hogy beírjuk a naptárba: augusztus = Sziget. És kész. Sokan fikázzák, hogy már elanyagiasodott, meg már nem az, ami volt, meg hogy olyanoknak is vannak programok, akik nem oda valók. Nézetem szerint egy ilyen multikulturális fesztivál csak azoknak nem tetszik, akik vagy túl konzervatívok, vagy pedig irigyek.

Ők meg maradjanak otthon! Ha elkezdeném sorolni, hogy ki mindenki lépett már fel a 14 év alatt, akkor egy Háború és Béke vastagságú könyv születne. Szerintem a Szigeten már „mindenki” játszott. Nagyon remélem, hogy ez a tendencia marad és még sok-sok örömünk lesz azon a helyszínen, amit a kutya se (illetve csak a kutyák) használ semmire.

Monterey, Wight – szigetek, Volt, Hegyalja, Pusztavacs, Kapolcs, Summer Rocks, Monters of Rock, fesztiválok, fesztiválok. Én már várom a nyarat, és nemcsak azért mert végre a csajok újra lenge öltözékben flangálnak, hanem mert a fesztivál egy olyan esemény, amin egyszerűen ott kell lenni.

-Paya-

[2009.06.09.]