Az ellentmondások koncertje: Wayne Shorter a MüPában

Wayne Shorter egy rejtélyes géniusz és legalább egyszer látni kell őt élőben - ez nyilvánvaló tény. 2009. március 18-án a Művészetek Palotájában nagyszerű kvartettjével lépett fel, amely tulajdonképpen az ellentmondások koncertje volt. Hogyan lehetséges az, hogy Shorter több mint 50 év zenélés után még mindig képes a megújulásra?

Tenorszaxofonosként lett ismert, habár szerda este szopránon játszott többet. Látszólag csupán három darabot adott elő zenekarával, viszont több mint féltucat szerzeményt hallhattunk tőlük összesen. Egyetlen szót sem szóltak, mégis minden tiszteletet megadtak a közönségnek. Többször játszottak kottából, de sokszor free-nek hatott az előadásmódjuk. Akusztikus hangszereken muzsikáltak, azonban fúziós hangzást is sikerült elérniük. Hogyan lehetséges mindez?

A newarki születésű Wayne Shorter eddigi fél évszázados pályafutását nehéz röviden összefoglalni: 1956-tól katonaként Horace Silverrel, majd Maynard Fergusonnal zenélt, 1959-től az Art Blakey's Jazz Messengers-t erősítette, 1964 és 1970 között John Coltrane ajánlásával Miles Davis zenekarához csatlakozott és alkotott maradandót, 1971-től 1985-ig jött a sikeres Weather Report, mellette elkezdte szólókarrierjét, s közben együtt dolgozott Herbie Hancockkal, Carlos Santanával és Joni Mitchellel.

A Budapestre érkezett akusztikus kvartett formáció 2000 óta működik változatlan felállásban: a bőgős John Patitucci, a dobos Brian Blade és a zongorisra Danilo Pérez közreműködésével. Shorter zenéjének jobb megértéséhez azonban jobban meg kell ismernünk őt (például Michelle Mercer könyvéből). A 75 éves zenész-zeneszerző kisgyermekkorától kezdve imádja a muzsikát és 30 éve buddhista, aki élete során sok nehézséggel szembesült: visszatérő alkohol problémákkal küzdött, lánya agykárosodásban szenved, és 1996-ban elveszítette feleségét egy repülőgépkatasztrófában. Hazánkban először két évvel ezelőtt Veszprémben koncertezett ugyanezen együttesével, az Imani Winds fúvóskvintettel kiegészülve. Abban a városban, ahol közel húsz év kihagyás után újra alkalma nyílt egy színpadon állni és játszani egyik legjobb barátjával és muzsikustársával Joe Zawinullal, aki a fellépés után negyven nappal hunyt el.

A MüPa-beli koncert előtt megelégedéssel nyugtáztam, hogy a magyar jazzélet apraja-nagyja milyen szép számmal képviseltette magát ezen a rangos eseményen. A színültig megtelt hangversenyterem nézőterén mindenki feszült figyelemmel várta a színpadra érkező négy művészt. Ekkor még nem sejthettük, hogy mi is következik pontosan.

Lágy, sejtelmes zongora, ujjal pengetett majd vonóval megszólaltatott nagybőgő, seprűs dob, és a világ egyik legérettebb és legmagabiztosabb tenorszaxofon hangja - így kezdődött a körülbelül 75 perces egyveleg, amelyet szünet nélkül adott elő a Wayne Shorter Quartet. A repertoár jórészt a két korábban kiadott koncertfelvételük anyagából tevődött össze (többnyire régebbi Shorter-szerzemények feldolgozásait tartalmazza, de szerepel rajta egy Mendelssohn-darab is), a 2002-es Footprints Live!-ból és a 2006-os kiadású, Grammy-díj nyertes Beyond The Sound Barrierből, természetesen sok-sok rögtönzéssel kiegészülve.

Az egész szvitre jellemző volt a nyugodt és csendes darabok, valamint a - hatásos fokozás által elért - pörgős, nyugtalan és hangos részek váltakozása. A kontraszt csaknem mindvégig fennmaradt. A tipikus jazz szerzemények struktúrájától való eltérés sokak számára meglepetést okozott. Nem volt intró-téma-szóló-vége téma-lezárás, nem voltak felváltott szólókörök. Ez nem swing volt, se nem bebop. A nézőket sokszor meg is kavarta a dolog, és mindenáron tapsolni szerettek volna egy-egy rész után. Ezzel párszor sikerült is belezavarniuk a barokkos felépítésbe, gondolatmenetbe. A komolyzenei magasságokat gyakran durvább improvizáció-folyamok követték, majd dallamos groove-ra épülő, egyszerűbb témák jöttek a sorban, amelyek később más talajon gyökeret eresztve, de újra felépültek. A kötöttség és a kísérletezgetés, a meditatív lebegés és az ébresztőt fújó dallamok, a melankolikus hangnem és a játékos stílus, a lágy motívumok és a nyers erőt sugárzó részletek találkozása mind-mind éles ellentétet keltettek a színpadon.

A zenekar ugyanakkor nagyon is egységes képet mutatott. A bal oldalon elhelyezkedő zongorista dobta be legtöbbször az új témákat. Pérez rendkívül komplex akkordmenetei és dinamikus harmóniaváltásai, villámgyors és elvont szólói magasra tették a mércét. A mellette álló Shorter mindvégig színezett, hol tenorral, hol szopránnal. Egyszer a háttérben és finoman, másszor keményen és erőteljesen fújta, olyan módon, melyet eddig csak lemezekről hallhattunk. Előfordult, amikor mindössze három hangra épült egy egész koncepció, és azt vitte mindenki tovább.

Wayne szaxofonjátékának dallamvilága rendkívül sokrétűnek bizonyult, a klasszikustól a free jazzen át, egészen a népzenei elemekig rengeteg irányzatot felvonultatott. Patitucci pengetve vagy vonóval csatlakozott a zongorához már az elején, vagy volt olyan, amikor ő hozott be egy új alapot, szigorúan koncentrálva a periodikus ismétlésekre és azok variációira. A jobb szélen ülő Blade az egész produkció megbízható, precíz alapja volt, de sokszor szó szerint megbokrosodott a szerkó mögött, ami belefért a szerepkörébe.

Ha találékonyan szeretném felosztani a kvartett tagjait, akkor voltak a „latin fiúk”, akik feldobták a labdát, illetve az „afro fiúk”, akik lecsapták azt. A világ legdemokratikusabb szervezetét láthattuk-hallhattuk, ahol tulajdonképpen nincs vezető és mindenki egyenrangú. A mesterien összefont különböző kompozíciók rituális előadása alatt az embernek olyan érzése támadt, mintha kint hajózna a nyílt tengeren. Aztán egyszercsak lassan elered az eső, dörgés és villámlás kíséretében óriási vihar keletkezik, kicsit később, a vész elmúltával ismét nyugdottá válik a táj körülöttünk, kisüt a nap és sima lesz a vízfelszín, aztán újra jönnek az égből az esőcseppek... Mély gondolatokat ébresztő, csodás természeti képeket felelevenítő percek voltak ezek.

Wayne Shorter állandóan váltogatta két hangszerét, hol tenoron, hol szopránon játszott, az utóbbin nagyobb arányban. Volt pillanat, amikor úgy tűnt, ő maga sem tudja eldönteni éppen melyikhez is nyúljon. Tenorjátéka a világ jazztörténelmében külön fejezetet érdemel, egyedi szoprán soundjáért pedig szerintem sokan ölni tudnának a szakmában. Csodálatos élmény volt mindezt élőben hallani! A nagy öreg ott állt a színpadon, háttal a zongorának támaszkodva fújta, volt, hogy sokáig kivárt, gyakran meg éppenhogy csak egy kicsit belejátszott, amit éppen gondolt.

Az amerikai-olasz bőgős, John Patitucci - aki egyébként a hathúros basszusgitár királya, illetve korábban olyan zenészeket kísért, mint Chick Corea, Herbie Hancock és Michael Brecker - hamar megszabadult fekete zakójától és feltűrte ingujjait. Általában fejből játszott, de volt, hogy kottáit hevesen lapozgatnia kellett. Mindenestre rettentő pontos kísérete közben sokat mosolygott és gyakran nevetett össze zongorista vagy dobos kollégájával. Sajnos kimondottan tradicionális nagybőgő-szólót nem hallhattunk tőle, azonban előfordult, hogy a nagy szárnyalásban ő tartotta össze az egész kompozíciót.

Brian Blade dobos, Kenny Garrett és Joshua Redman bandáinak egykori, illetve a Five Peace Band jelenlegi tagja frenetikusan virgázta végig a show-t. Szemmel láthatóan pattanásig feszült figyelemmel követte és kísérte az eseményeket. Használt dobverőket, seprűket, perkás ütőket, de dobolt kézzel is. Számomra az a jelenet teszett a legjobban, amikor az egyik hangrobbanást előidéző, hipergyors és szuperagresszív szólója közben leverte a pergőjét az állványról, ami a földön landolt. Addig is a tamokkal helyettesítette a hiányzó dobot, de egy csendesebb pillanatban hamar összeszerelte a cájgot.

Az itthon talán még kevésbé ismert panamai zongorista, Danilo Pérez igazán kellemes meglepetése volt az estnek. Hazájában európai klasszikus zenei oktatásban részesült, jazztudását a Berklee-n szerezte, ahová ma is visszajár oktatni. Szintén sokat játszott kottából, és poénból megjátszotta azt is, hogy a hangzás kedvéért pengette vagy lefogta a Steinway húrjait. Egy nagyon bátor és merész zenészt ismerhettünk meg a személyében, akitől nem állnak távol a rendkívül bonyolult és szokatlan harmóniák, váltások és ritmusok. Latin jazzt alig játszott, talán csak egy pár pillanat erejéig, annál inkább a komolyzene és az improvizáció közötti széles határmezsgyén bukfencezett nagyokat.

A csaknem egész CD-nyi hosszúságú anyag előadása egy rendkívül stílusos lezárással ért véget, amelyet nem sokkal követett az első ráadás. A körülbelül negyedórás elvont mű free jazz-szerű kezdete nem sokkal később kamarazenei előadássá transzformálódott, utána hirtelen borult minden, majd gyönyörű szép befejezés következett. A legutolsó kompozíció Shorter Weather Report utáni, kevésbé sikeres időszakából származó, azonban slágeres Joy Ryder című száma volt. Ezt a melódiát nem ismertem korábban, de az akusztikus hangszerek ellenére az eredeti elektronikus hangzást hallottam ki a műből. Shorter viccesen előfütyülte a témát a mikrofonba, majd gyorsan lenyomták az 5 perces szerzeményt. Végül a zenekari tagok bemutatása vagy egyetlen köszönetet kifejező szó nélkül, de mély meghajlások és széles mosolyok közepette, integetések kíséretében hagyták el a színpadot.

Az egész produkciót kis túlzással nevezhetnénk akár öncélú magamutogatásnak is. Azonban Shortert és a modális, illetve fúziós jazzel történt korszakalkotó munkáit ismerve nyilvánvalóvá válhat mindenki számára, hogy előállt egy komolyzenei alapokra építkező, mégis improvizatív jellegű, akusztikus hangszereken játszott, egészen modern jazz irányzattal. Wayne Shorter egy rejtélyes géniusz és legalább még egyszer látni kell őt élőben - ez is nyilvánvaló tény.

-Greg, GregJazzBlog-
 

[2009.03.25.]