Nehéz muzsika Afrikából - Etienne Mbappé: Su La Také

Etienné Mbappé kameruni származású basszusgitáros-énekes második, tavaly megjelent Su La Také című albuma csak többszöri hallgatásra emészthető.

Az idén 45 éves művész 14 éves koráig élt a nyugat-afrikai ország egyik nagyvárosában, Doualában, majd apja után ment Párizsba. Ekkor és itt kezdett el zenélni, először gitáron majd basszusgitáron. 20 éves korától lett végül profi muzsikus.

Második hazájában, Franciaországban később számos afrikai származású zenész lemezén működött közre, valamint olyan nagy zenekarokkal és nevekkel, mint a French National Jazz Orchestra, Ali Farka Tourre, Dee Dee Bridgewater. Két fúziós együttesben is zenélt, az Ultramarine-ban és a Chic Hotban, valamint közreműködött Ray Charles utolsó albumán is.

Stílusába éppúgy belefér a jazz, a népzene, a funk és a rock, akárcsak a klasszikus zene. Dalaiban előszeretettel használ afrikai hangszereket és tradicionális kameruni ritmusokat (makossa, bolobo, sékélé). Mbappé basszusgitársoként hihetetlen technikájáról és ritmusérzékéről híres. Érces, reszelős énekhangja különös elegyet képez a lágy douala nyelv hangzásvilágával. Rendszerint évente kétszer visszatér szülőföldjére tanítani és tanulni egyszerre. Otthon francia felesége és 15 éves - szintén zenész - fia várja a fekete selyemkesztyűben játszó basszerost, aki 2007-ben a Sziget Fesztiválon saját bandájával is adott már koncertet.

Szinte elkerülhetetlen az összehasonítás honfitárs kollégájával, a három esztendővel fiatalabb Richard Bonával, akivel karrierjük nagyon sok hasonlóságot mutat. Mindketten Kamerunból Párizsba mentek szerencsét próbálni. Mindketten basszusgitárosok és énekesek egyaránt. Mindkettejük meghatározó példaképe a legendás Jaco Pastorius. Mindketten játszottak együtt Salif Keitával és Manu Dibangóval, tagjai voltak a The Zawinul Syndicate-nek és a Steps Aheadnek.

A 2000-es évek elején mindketten felhagytak a session-zenéléssel és saját együttest alapítottak. Mindketten douala nyelven énekelnek és saját maguk írják a dalaikat. Persze vannak közöttük szembeötlő különbségek is. Bona már kora gyermekkorában Kamerunban is zenélt, Mbappé tinédzserként, Franciaországban kezdte el a hivatását. Richard végül New Yorkban telepedett le, Etienné maradt Párizsban. Bona egy nagy multihoz szerződött, Mbappé egy kisebb kiadó művésze. Mbappé mélyebb hangú énekes - és inkább torokból dalol, mint fejhangon -, s egészen más stílussal és sounddal rendelkező basszeros, mint Bona. Szerzeményei melankolikusabb hangulatú, bonyolultabb zenei darabok, gazdagabb hangszereléssel és kevésébé kommersz jelleggel, mint Richard Bonáé. Az énekhangja viszont - nekem legalábbis - egysíkúbbnak tűnik Bonáénál.

Mbappé 2004-es Misiya (Ordítás) címet viselő debütáló CD-je a világzene eklatáns példája, jól táncolható nótákkal. A 2008 áprilisában megjelent Su La Také (A fájdalom vége) szintén 14 dalt tartalmaz, azonban számomra keserédesebbek tűnik az előző műnél. Etienne nagyszerű komponista és hangszerelő, aki egész hangszerarzenált vonultat fel szerzeményein belül. Sok bennük a ritmus- és harmóniaváltás, és gyakran az az ember érzése, hogy Mbappé több témát gyúrt bele egy 4-5 perces munkájába, mint más egy egész lemezbe... A Su La Také tulajdonképpen nem egy jazz album, s nem is egy basszusgitáros tipikus albuma.

Az első, Dangwa című track mély, érdes basszussal, seprűs dobbal és vibrafon futamokkal kezdődik. A később becsatlakozó gitár riffek és fuvola díszítések után, kb. a szám közepétől indul be az igazi, felszabadult refrén. Az egész lemezen a fő hangsúly mindvégig az éneken van. Az Elimb'a Dikalo egy lassú balladának indul, némi basszus virgázással és Manu Dibango trombita-szerű szopránszaxofon szólóival. Ez az Eboa Lottin által írt születésnapi köszöntés egy gyors ritmusú, tapsolós énekként ér véget.

A Musango egy gyönyörű szerzemény, melynek alaphangját Valentine Duteil csellója adja meg, később Stéphane Belmondo csodaszép trombita szólójával megspékelve. A törzsi énekként induló Bonendale Etienne édesapjának városáról szól, amely átcsap egy igazán modern, bonyolult fúziós-jazz témába. Andy Narell utánozhatatlan steel pan-játéka teszi fel az i-re a pontot. Így van ez a húzós tempójú dobbal kísért, bár a vége felé már-már kissé vontatott címadó dalban is.

A legtöbb számban a basszusgitáron, az éneken és a háttérvokálon kívül Etienne maga játszik gitáron is. Így van ez az Alane című nótában, amelyről az All About Jazz azt írta, hogyha Sting vagy Paul Simon énekelné, hatalmas világsiker lehetne belőle... Mbappé szívhezszóló éneklése mellett gyönyörűen gitározik flamenco stílusban, s közben a sodró ritmust is szépen hozza Noguera márkájú basszgitárján, amelyet a szvinges dob és a vibrafon jelenléte még tovább fokoz.

A San San Boy-ban érdemes végig a basszusra figyelni, hogy mennyire játékos. Egyébként ez az egyik nóta, amely leginkább „bonásnak” mondható. Cate Petit énekesnő előadása is pazar ebben a slágerben, és szerintem a dúdolós-szövegelős-nevetgélős rész a végén csellóval, egyszerűen zseniális! Az Ayeban meghallgathatjuk Etienne hogyan tud rock 'n' rollt sikálni elektromos gitárján, miközben szaxofonok hada és még vagy féltucat hangszer szólal meg egyszerre. A vidám, kiszámítható dalcsoka egyébként azokról a hitelekről szól, amelyeket képtelenség visszafizetni...

A slappelős, kántálós, fuvolás Bolo Bwa Sawa egy tipikus Etienne Mbappé-szerzemény, melyben végre egy rövidke basszus szóló is belefért! A Na Yo Nide érdekes találkozása az elektromos gitárnak, a basszusgitárnak és a kamala ngoninak (egy 20 évvel ezelőtt Maliban született pengetős hangszer). Az egyébként billentyűs Christophe Cravéro már-már metálos hegedű szólója is emlékezetes ebben az alkotásban. A Mangeldi egy induló-szerű dobbal és dúdoló háttérvokállal startol, majd fájdalmas végkifejletbe torkollik, lassú és szép trombitajátékkal.

A cammogós Misodi egy nehéz mű, nem véletelenül, hisz könnyekről szól. Kiemelkedő benne Hervé Gourdikian szopránszaxofon szólója és Jim Grandcamp gitár virgázása (egyértelmű Mike Stern utánérzéssel). A Your House egy igazi rádió sláger, vegyes douala-angol nyelven, reggae stílusban előadva. Az utolsó szám, az akusztikus Sibisa szintén megtartja a reggae-lüktetést, viccesen „Sony, Sony, szépszemű...”-nek hangzó dalszöveggel, amely egy nagyon eltalált szaxofon szólóval ér véget.

Összefoglalva, Etienne Mbappé egy hihetetlen tehetség és nagy zenei egyéniség, viszont Su La Také lemeze - vélemenyem szerint - csak többszöri hallgatásra emészthető. Aki most ismerkedik a muzsikájával, annak először inkább első, Misiya című CD-jét javaslom tanulmányozásra.

-Greg-

A cikk eredetileg a gregjazz.blog.hu oldalon jelent meg!

[2009.03.05.]