Csodát vártam...
A Barbara Café lemezének hallgatásakor.
Mielőtt beszélnénk a lemezről, ismertetném a közreműködő zenészek névsorát: Lukács Peta - gitárok; Németh Alajos - basszusgitár, szintetizátor; Borlai Gergő - dob; Mogyoró Kornél - percussion; Lantos Zoltán - indiai hegedű; Kovács Gábor - zongora. Szóval zenei szemmel abszolút szuper produkció.
Gyönyörű borító, nagyon jó design, szóval ránézésre tökéletesen rendben van a lemez. Látszik, hogy nem lett sajnálva a pénz belőle, már csak a közreműködő zenészekből kiindulva sem. Petrók Barbarát a világutazó, érett szexi, gitáros lány szerepében láthatjuk a képeken, aki gitározik a mezőn, gitárral a hátán sétál a városban, vagy épp csábítóan hátranéz a válla fölött, de a szövegkönyv lapjain mély dekoltázsán is megakadhat a vevő szeme. Profi munka. Dehát hogy minden rendben legyen, nem csak a szemünknek kell, hogy szép legyen a lemez, hanem a fülünknek is.
Petrók Barbaráról ha valaki egyébként azt hinné, hogy egy újabb, az ismeretlenségből hirtelen feltűnt hölgy, az bizony téved. Barbara a nyolcvanas évek végénbukkant fel, mint az egyik R-GO-gida. Később a Manhattan tagjait trenírozta, hogy a rockzenészek más műfajban is színpadképesek legyenek. 1992-ben elhagyta az országot. Amerikában alapított családot, nyolc év alatt három kontinensen élt. Los Angeles, Prága, Isztambul után újra Budapest – tudjuk meg mindezt a hölgy internetes oldalán lévő önéletrajzból.
A „Barbara Café” címből következtethetünk már nagyjából a zenei stílusra. Igaz sajnos a magyar ember lehet, hogy a cafe-ból egy másik zenekarra asszociál, és nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a lemez címadói is így tettek, hisz ez a már jól bejáratott fogalom ismerősen csenghet a leendő vásárlóknak. Na de legyen ez az én saját eszmefuttatásom.
Na nyomjuk meg a már ismert háromszöget! (Play)
Borlai Gergő nem okoz csalódást most sem. Az első „Sosemvolt” című dal első négy üteme már világszínvonalnak mondható. Élvezet hallgatni a tipikus Gretsch-hangot és Gergő játékát. Ilyen dobhangot magyar lemezen nem sokszor hall az ember. A gitár beszállása még csak emeli a hangvételt a következő négy ütemben. És jön az ének! Az „élvezkedésem” sajnos eddig tartott. Tévedés ne essék, nem azt akarom ezzel mondani, hogy Barbara nem tud énekelni. Csak olyan érzésem van, mint egy koncerten valamikor úgy három évvel ezelőtt. A koncert főszereplője egy megasztárból megismert hölgy volt, akit a sors abban a kegyességben részesített, hogy az ország legprofibb zenészei kísérték. Az történt, hogy akaratlanul, de a zenészek közreműködésének a milyensége teljesen elhomályosította a főszereplőt. Az előadás egyharmada után már senkit nem érdekelt az énekesnő, hiszen ezek a muzsikusok olyan „zenebonát” csaptak kíséret gyanánt, hogy a megasztár jól begyakorolt éneklése - ami szintén nem volt rossz - teljesen a háttérbe szorult. Jobb volt a zenekar, mint az énekes.
A „Vagyok, aki vagyok”, a második nóta. Ugyanez az érzésem, annyival kiegészítve, hogy itt a nóta mondanivalója és az előadásmód is számomra fura. A dal egy szürreális képpel indul, majd huszárvágás és a következőt halljuk, idézek: „Időháló, családi háló, szociális háló, világháló”. Lehet, hogy csak nem tudok azonosulni Barbara életképeivel, de ezek nem ebbe a dalba illő sorok. Minthogy a következő - egyébként gyönyörű - sorokat sem érzem ideillőnek: „Valaki azt mondta, hogy a harctéren a katonák esőben sírnak, mert úgy nem látja senki sem” Kit? A katonát? Vagy hogy sírnak? Inkább az utóbbi, de így egy kicsit értelmetlen nekem. Egyébként minden dalban furcsák a dalszövegek. A megírt számoknak sajnos nagyon amatőr íze van. Amatőr dalok, profi zenei köntösbe bújtatva. De sajnos ez sem segít a kiinduló pont milyenségén.
Következő a „Héj!” című nóta. Dalcímnek enyhén szólva is érdekes. Ez már vidámabb hangvételű, lendületesebb szerzemény, latin beütésekkel. Csak az a baj, hogy ezt az éneklésben nem érzem. Valaki egyszer azt mondta viccesen egy ismert magyar énekesnőről, hogy a hangja nem a hangszálában, hanem a hajszálában van. Valami ilyet érzek Barbaránál is. A kiváló muzsikát mindig visszarántja az ének határozatlansága, gyengesége és hamissága. És ez bizony nagy kár. Ez az érzés kísér végig minden dal hallgatása közben. Ebben az esetben abszolút külön kell választani a zenekar és az énekesnő teljesítményét, mert a két fogalmat nem lehet a legnagyobb jóindulattal sem egy lapon említeni.
Számomra a lemez a negatív csúcspontját a „Mirázs” című nótával éri el. A zene itt is nagyon rendben van, még a semmitmondó dal ellenére is. Ha egy előadó, dalszerző száz százalékban a saját világát és képeit írja meg dalaiban, azzal nem biztos, hogy rajta kívül más is tud azonosulni. Ha igen, akkor egyenes az út az ünnepelt zenészek világába. És az bizony fontos momentum egy-egy nótában, hogy a hallgatóság mennyire tudja a magáévá tenni azt az érzést. Ezért születik sajnos sok olyan dal is, hogy „ne menj el”, „szeretlek” és „rólad álmodtam”. Barbara sokkal magasabb röptű gondolatokat írt le, csak az ő világa elég sajátos. Még egyszer mondom, lehet, hogy csak az én agyamnak érthetetlenek ezek a dalok, ezért kollégáknak is megmutattam. Ők is szóról-szóra ezeket a gondolatokat fogalmazták meg. Úgy, hogy én semmit nem mondtam az albumról.
Érdekes színfolt viszont a lemezen a „Devi Durga” című dal, ami valószínűleg isztambuli tartózkodása alatt született Barbara fejében. Itt nem tudok a dalszövegek rejtelmeiben kutatni, mert törökül szólal meg, ami a magyar fülnek „kiszeraméra bávatag”, tehát halandzsa. De nagyon feldobja a dalt az indiai hegedűjáték! Tessék! Megint azok a fránya zenészek.
Szóval az egyik szemem sír, a másik pedig nevet. Sír azért, mert a külsőségek alapján csodát vártam ettől a lemeztől és nagyot csalódtam. És nevet azért, mert a felsorolt muzsikusok játékát mindig öröm számomra hallgatni, még akkor is, ha magába a végeredménybe hiba csúszott a kissé amatőr éneklés és amatőr dalok személyében. Lehet, hogy ezek a hibák nem lennének ennyire szemet szúróak, ha az énekes képességeihez mérten szedjük össze a zenekart és kicsit gyengébb zenei köntösbe öltöztetjük ezeket a nótákat!
-norro-
[2009.03.28.]