Képekben! A Bajadér az Operettben - nem csak az isteneknek énekel

Az orosz ősőktől eredeztethető indiai táncosnő a Finn-öböl partjáról érkezett az Operettszínházba.

Ez a mostani hideg évszak életem leghosszabb tele. Érzésre mindenképp. És már nagyon elegem van belőle. Nem tudom, a gazdasági/politikai/erkölcsi és még mittudoménmilyen válság, vagy a fogyóban lévő vitamintartalékaim erősítik úgy fel a melengető napfény utáni, lassan folyamatossá váló sóvárgásomat.

Egy azonban biztos, most már tényleg megjöhetne a tavasz. Volt egy pár kísérlet, néhány bíztató jel a tavasz ébredésére. Van, aki e szavak olvastán arra a néhány napra gondol, amikor a hőmérő higanyszála a 10 Celsius fok fölé kúszott. És persze van, aki a Nyugati Teátrum és az Operettszínház közös produkciójára.

Kinek mi jelentette a nagyobb, marandandóbb élményt...
A következő reménysugár a hideg napok búcsúztatására a fesztiválkunyhó feltűnése volt az Andrássy út és a Nagymező utca kereszteződésében, amely a plakátok és zászlók megjelenésével egyöntetűen fennen hirdette, megkezdődött a Budapesti Tavaszi Fesztivál. De mindhiába, 28 év sikertörténete sem hatotta meg az égieket, hogy biztosítsák a nemzetközi összművészeti segerszemle nevéhez illő körülményeket.

Két év alatt Pityerről Budapestre

Ezért aztán bekövetkezett, amire legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam azon (hosszú téli) hónapok alatt, amíg lélekben Kálmán Imre átdolgozott operettjének beharangozott bemutatójára készültem. Röviddel március idusát követően ugyanis a Bajadér premierjére télikabátban kellett mennem ( :( ). Reménykedtem abban, hogy ez lesz az egyetlen szempont, amely csalódást kelt az előzetes információk hatására felfokozott elvárásaimhoz képest.

Bíztam benne, hogy a Szentpéterváron, az ottani Zenés Komédia Színházzal kooprodukcióban, 2007 májusában nagy sikerrel bemutatott darab még tovább fejlődött és gazdagodott a két esztendő alatt. A két színház együttműködésében (aminek azóta a Marica grófnő tavalyi bemutatójával és a Párizsi élet 2009. májusára tervezett premierjével újabb fejezeteit is megnyitották) a Bajadér jelentette az első nagyobb állomást. Kíváncsi vagyok, van-e bármi köze ehhez annak, hogy az azonos című balett ugyancsak Szentpétervárról indult világhódító útjára 1877. február 4-én.

Az viszont szinte bizonyosan kizárólag a véletlenek kísérteties összjátékának tudható be, hogy az eredeti orosz címén Bajadérka néven napvilágot látott balett legújabb bemutatója alig néhány hónapja (2008 novemberében) volt a Nagymező utcától pár száz méter távolságban található Operaházban. Más (filózófiai) megközelítésben nincsenek véletlenek és mindennek mindenhez köze van.

Ennek tükrében aki azt is megmondja, hogy milyen asszociatív kapcsolatot létesített a bemutató szünetében játékos (?) elmém a másik nagy operettszerzőnk, Lehár Ferenc és a most bemutatott Bajadér között, az előtt megemelem a kalapom, sőt ha egyszer végre tényleg kitavaszodik, a tavaszi nagytakarítás során bevállalom az ablakai megpucolását is. Bízvást remélem, hogy a helyes megfejtő (akinek puszta léte is elég szürreális feltételezés), nem a Sándor Palotát fogja megjelölni lakhelyéül.

A történet

A Bajadér premierjének előszele azt susogta, hogy a darab megújulási folyamatában sokkal érthetőbbé vált az eredeti műben kissé kusza történet és a karakterek is világosabb kontúrokat kaptak. Összehasonlítási lehetőség híján ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Az biztos, hogy ha ez tényleg így van, akkor nem irigylem az első változat hajdani nézőit. A mostani történet kétségtelen érthető.

Nekem kicsit túlzottan is az. Mondhatnám, a sztori egyszerűsége a végtelenhez konvergál, szubjektív élvezeti értéke pedig a zérushoz. De egy operettől nem is várom el, hogy bővelkedjék a Shakespeare-i fordulatokban és a váratlan, kiszámíthatatlan cselekményekben.
 
Még akkor sem, ha a roppant hangzatos mágikus kult-operett kategóriába sorolták (mely marketing ízű kategóriának egyébiránt ez az egyetlen eleme). A történet leginkább alibi. Valamiféle indokot próbál szolgáltatni arra, hogy a ténylegesen varázslatos keleti(es) dallamokat olyan műfajokkal kombinálva, mint pl. a dzsessz egy igazán izgalmas hangzásvilág születhessen. Ebből a szempontból végülis a történet (hiánya) bocsánatos bűn.

A karakterek

E téren is sokat változott a darab 1921 óta. A régi karakterek egynémelyike új ruhába bújt, és új figurák is megjelentek a színen. Számomra ez utóbbi nem csekély mértékben hozzájárult, hogy végülis nem távoztam csalódottan a nézőtérről. Mert bár a primadonna és a bonviván sem személyiségében sem magatartásában nem ragadott magával, a duplikált táncos-komikus páros jelentett némi fényt az éjszakában. Sőt, a második szereposztásban (amit a látottak alapján indokoltabb másik-ként megkülönböztetni) kimondottan ragyogott a Bódi Barbara – Szabó Dávid és a Kékkovács Mara – Peller Károly duó. Az Ő produkciójukra érdemes volt figyelni.

A főszereplők esetén egyébként az is zavart, hogy nem tudtam eldönteni, mi is az elvárás velem szemben. Ez elbizonytalanított. Szeretnem kéne a herceget? Vagy sajnálnom? Esetleg megvetnem, amiért léha módon herdálja szegény hazája vagyonát és a kötelességtudat szó hallatára is kiveri a víz? Vagy gyűlölnöm kellene, amiért nemtelen módon próbál mások érzelmeivel játszani és hatalmával minden lehetséges módon visszaélni?

Persze az is lehet, hogy az ő karakterisztikájával is csak a darab modernitását akarták erősíteni a szerzők és Radjami a mai magyar politikai élet szereplőinek mutat tükörképet egy félrevezető szerelmi történetbe ágyazva. Talán erre az analógiára önkéntelenül is ráérezvén belőlem inkább ellenszenvet váltott ki. Annak ellenére, hogy megformálóival egyik általam látott szereposztásban sem volt különösebb gondom. Dolhai Attila sem volt rossz. Ami esetében azért jelentős visszaesés a szememben ahhoz képest, ahogy teszemazt a Lili bárónőben sokszor látott alakításáért rajongok.
 
Nem is beszélve igazi közegéről, a musicalekről. Ott azért egy más dimenziót képvisel. A Bajadérban azonban kategóriákkal jobban tetszett Vadász Dániel. Természetesebb volt, játéka elevenebb, életszerűbb és színesebb. És a hangja is jobban szólt. Lehet persze, hogy csupán annyival, amennyivel több gyakorlata volt a port - kihangosítás – nélküli éneklésben. De annyival mindenképpen.

Sokkal nagyobb különbséget érzékeltem Odette megformálói kapcsán. Nekem itt is a második volt az első szereposztás. Különösen a tavalyi nagy sikerű West Side Story előadás után nagy várakozással tekintettem a Dolhai-Miklósa páros újra egymásra találása elé. Itt csalatkoztam a legnagyobbat.

A premier végére egy kérdés maradt bennem Darimonde kisasszonnyal szemben: hogy az énekét, vagy a prózája viseltem nehezebben. Sem okom, sem jogom kételkedni benne, hogy Miklósa Erika teljes joggal világsztár, a világ legnagyobb operaházainak ünnepelt csillaga. De most, ebben a darabban, ezen a színpadon számomra élvezhetetlen volt.

Még az volt a szerencse, hogy mint korábban említettem, a primadonna és a bonviván párosa nálam egyébként is gyorsan kiesett a pixisből és így nem is zaklatott fel, hogy nem értem, mit énekel, vagy éppen milyen érzelmeket akar kifejezni játékával.
 
A teljességhez hozzátartozik, hogy Fischl Mónika esetében a primadonnával szemben is sokkal megengedőbb, elfogadóbb voltam. Pont annyival, amennyivel könnyedebben hozta a figurát. (Miklósa Erika egyébként csak 10 előadásra tervezte bajadér pályafutását, ami kicsit arra utal, hogy ab ovol sokkal inkább marketing, mintsem szakmai szempontok indokolták feltűnését az Operettszínházban.)

Új libretto és dalszövegek
A prózai és dalos szövegkönyvön is komoly portalanítást végzett az alkotógárda. E korszerűsítési törekvések sikeresnek mondhatóak, de azt nem tudtam megállapítani, korban hová is kívánták elhelyezni a darabot.

Talán nem is véletlenül. Lehet, hogy a kortalanságát akarták jelezni ezzel, mindenesetre a díszletek és jelmezek, valamint a használt szófordulatok között éreztem egy-két generációnyi eltérést. A dalszövegekben vélhetően még több örömöm lelhettem volna, ha kicsit többet értek belőlük. Tekintettel azonban arra, hogy mindkét esetben az emeleten sikerült helyet foglalnom, a 50-60 százaléknál egyszer sem tudtam nagyobb hatásfokkal hegyezni a fülem.

Pedig nagyon igyekeztem. Lehet, hogy a technikusok is így tettek, mert esetenként olyan érzésem támadt, mintha egyik-másik szereplő kapott volna némi rásegítést a hangerejére. Amit sikerült dekódolnom a szövegekből, abból hamar rá lehetett jönni, hogy ugyanaz a Müller Péter Sziámi dolgozott a rendező KERO® keze alá, aki a Szentivánéj újraálmodásában is közreműködött. A dalszövegek alapvetően tetszettek. Egy kivétellel. A Shymmi-dalhoz én nem nyúltam volna hozzá. Még a legzseniálisabb átirat sem pótolhatta az egyetlen dalt, amit ismertem az eredeti darabból.

Végezetül, ez utolsó gondolatkörrel elérkeztünk ahhoz a pillanathoz, amikor kvízkérdésem megfejtését, Lehár Ferenc és A Bajadér virtuális kapcsolatát az olvasó elé tárom. Lehár egyik legismertebb operettjének címe: A mosoly országa. Ezen a néven Thaiföldet szokták emlegetni, legalábbis 1949 május 11 óta. Előtte ugyanis az ország hivatalos neve Sziám volt. A kapcsolatot tehát Müller Péter személye hordozta magában...

Balázs András

[2009.03.31.]