Pofozzátok fel a viráglányokat!

Csodálója és rajongója vagyok Wagnernek, de a Parsifalba eddig mindig beletört a bicskám. Nem tudtam megkedvelni, még ha lenyűgözőnek is tartom a szövevényes és soksíkú történetét. Tegnap este azonban megtört a jég, és repesve jöttem ki az Operaházból. Irmgard Vilsmaier kellett hozzá.

A német díva ráébresztett arra, mi hiányzott eddig nekem a Parsifalból: egy jó Kundry. És akkor hadd kérjek elnézést mindenkitől, sok, számomra is kedves énekesnővel láttam már a darabot, de valami mindig hiányzott. Vilsmaier azonban valami egészen elképesztő erőt és többlettöltést adott a szerepnek, profánul azt mondanám, dögössé tette – de ennél jóval többről van szó. Olyan volt, mint az mp3-formátum: bizonyos tartományokat levágott az énekből, jelesül azokat, amelyek nehezen befogadhatóvá tették eddig számomra Kundryt. És hogy ez nem afféle személyes elfogultság, azt a mellettem ülő, 30 éve operába járó házaspár hangos bravózása bizonyítja.

Mivel láttam már ezt a rendezést (szépnek szép, de semmi olyan, amitől hanyatt esnék), leginkább a művésznő miatt mentem el. Polgár László Gurnemanza csak a koktélcseresznye volt a habostortán. Olyan tiszta, humánus mélység sugárzott minden rezdüléséből, hogy megborzongtam.

Ha valaki eddig nem járt Operába, javaslom, ne a maratoni hosszúságú Parsifallal kezdje el. A sztori meglehetősen összetett: a Grált őrző lovagok, Kundry, az örök zsidó története, az önmagát kasztráló, hatalomvágyó Klingsor, Parsifal, a tiszta szívű tudatlan, aki a gyönyörök kertjén átjutva menti meg a szent lándzsát… Egyenként is elegendő téma volnának egy-egy librettóhoz (vagy egy Ring-mérvű tetralógiához), nemhogy így, együtt.

Wagner a Parsifalt meglehetősen zaklatott idegállapotban írta: felesége, Cosima épp Magyarországon tartózkodott, a rossz nyelvek szerint nem csupán kirándulni. Mivel az asszony levelei ki-kimaradoztak, Wagnerünket emésztette a szörnyű féltékenység – ráadásul apósa, Liszt előrebocsájtotta, ha Richard elválna Cosimától (még akkor is, ha az asszony félrelépett), ő megvetéssel fordulna felé. Szakmai és érzelmi sakk-matt. Talán emiatt érezhető a második felvonásban az asszonyi csábítás olyan visszataszító ábrázolása, a hűség-hűtlenség kérdésköre; és tán ezért is domborítja ki oly diadalmasan Parsifal erényességét.

A darab valójában nagypénteki ünnepi játék, sajátos biblikus áthallásokkal – erre volt az egész rendezés (amint Eshchenbach szövegkönyve is) kihegyezve, ám mindenféle formabontó megoldást nélkülözve. A gigantikusra duzzasztott zenekarban az a jó, hogy a basszusklarinétosnak a sok kalapos szünet közben marad ideje a páholy felé kacsintgatni, és még a díszletek mögött is rézfúvósok vannak, mert nem férnek el a zenekari árokban. Mindenestre az a magával ragadó profizmus, ahogyan Wagner egymásba úsztatja a dallamokat egy nagy, végtelen dallammá, ahogy néha felsejlik előttem a Ring egy-egy töredéke, lefegyverző.

Már csak a viráglányokat lett volna kedvem felpofozni, miközben elmagyarázom nekik, hogy attól nem lesznek primadonnák, hogy minősíthetetlen hangon és intonációval nyivákolják el a második felvonásbeli szerepüket, egymásra licitálva. Vilsmaier és Polgár jutalomjátékába így belerondítani emberiség elleni bűntett. A kevesebb néha több – és én itt néha egy piactéren felállított színpadon éreztem magam, pár dilettáns, közönséges énekeslány társaságában. Brr.

-Audrey Rapburn-

[2009.04.16.]