Polyák Lilla és Homonnay Zsolt: "Megvárjuk, hogy a sors "beletuszkoljon” minket valamilyen helyzetbe"

Polyák Lillával és Homonnay Zsolttal beszélgettünk nemrégiben megjelent közös albumukról és közös életükről

Ahogy az általam ismert (jórészt musical) színészek sorra jelentették meg szóló (esetenként duett) albumaikat egyre fokozódott türelmetlenségem és értetlenségem. Vajon mi kell ahhoz, hogy az általam egyik leginkább kedvelt hangot ne csak az Operettszínház vagy a Madách Színház falai között, Könnyű esti sértés koncerteken, esetleg színvonalasabb „haknikon” hallhassam, hanem végre Ő is megmutathassa egy hanghordozón ország-világ előtt, hogy mi mindet tud még.

Ezerszer is bizonyította tehetségét Anna Kareninaként, Elisabeth császárnőként, Waldstatten bárónőként, Stefániaként (a nagy kedvencem) és még szinte tucatnyi felejthetetlen szerepében. Több albumon is közreműködött már. 2006-ban két kolléganőjével (Janza Kata és Kékkovács Mara) együtt adták ki a Mesemusical-Musicalmesék című lemezt. Az Adagio formáció CD-inek pedig hangfelvétel vezetője volt. Mindezek után most 2009 áprilisában Polyák Lilla végre saját albumot is megjelentethetett. Igaz, - még - ez sem önálló album, férjével, Homonnay Zsolttal együtt jegyzik. Ketten.

E megjelenés ürügyén beszélgettem a házaspárral a megújult, hangulatos Művész Étterem és Kávézó galériájának egy csendes szegletében.

- Gondolom, a zenés, TV-s vetélkedő sorozat és a CD megjelenés hatására a média érdeklődése jelentősen fokozódott irányotokba. Volt valaha ennyi interjútok, mint ezekben a napokban?

H.Zs.: - Számomra nem új az érzés, az Adiagio-val volt már elég sok interjúnk, de most nagyon jól vannak ezek a lehetőségek szervezve. Korábban voltak negatív tapasztalatok is, amikor egyik pillanatról a másikra azt mondták egy megbeszélt interjúra: ezt most inkább hagyjuk. De szerencsére most nagyon jó a team, akikkel együtt dolgozunk.

- Ezek szerint ez nem magától értetődő. Mindketten dolgoztatok már külföldön, így van összehasonlítási alapotok. Ez honi jellegzetesség, vagy inkább a szakma sajátja?

P.L.: - Itt is tud profin menni a dolog. De amikor kint dolgoztunk, az mindig profin ment, ott nem voltak ilyen amplitúdók.
H.Zs.: - Mondok egy példát. Az Adagio-val a közös kiadónk, illetve egy műsor kapcsán találkoztunk Paul Potts-al. Ő egy egyszerű mobil telefon kereskedő volt, negyvenhez közeledvén. Elment a Britains Got Talent showba (a Megasztárhoz hasonló tehetségkutató műsor a szigetországban – a szerk.). Elénekelte a középdöntőben a Time to say good-bye-t, amit a Korda György – Zámbó Jimmy – Homonnay Zsolt tengely mentén elég sokan elénekeltünk idehaza. Csináltak egy kisebb legendát belőle, a valóra vált álom címmel. Tökéletesen felépítették, hogy a csúnyácska, középkorú, kövérkés mobiltelefon árus egyszer csak bejön a színpadra és elkezd világsztárként működni. Márpedig ez a része nem rajta múlott, neki „csak” el kellett énekelnie a dalt. Amit valljuk meg, még jónéhányan meg tudnának tenni ott is, itt is, bárhol a világon. Ami a különbség, hogy ott előrébb jár a menedzsment, mint maga a produkció. És igazán ebből lett a srácnak millió eurós szerződése pár héttel a műsor adásba kerülése után.

P.L.: - És hihetetlen olajozottan megy minden. Egycsapásra nemzetközi karrier, percre pontosan meghatározzák, hogy hol kell lenned, mit kell csinálnod. Nincsenek benne üres járatok, hullámhegyek és völgyek. Mindegy, hogy Metropolitan vagy Művészetek Palotája. Nem kerül olyan helyzetbe, hogy támolyog valahol és nem tudják, hogy jön. Vagy – név nélkül – hogy elmegyek egy műsorba szerepelni és nem tudok bemenni, mert elfelejtették leadni a nevemet a portán.

- Ha a szűkebb környezeteteket nézitek, akkor vannak, akik sokkal jobban menedzseltek, mint Ti?

P.L.: - Biztos vannak, de azért van egy szint, aminél jobban már nem szeretnénk menedzseltek lenni.

- Amikor már nem menedzselésről, hanem irányításról van szó?

H.Zs.: - Amikor kezdünk árucikké válni. Mind a ketten színészek vagyunk, mozgásterünket és szabadságunkat egy szintig mindenképpen szükséges megőriznünk.
P.L.: - A menedzselésnek csak az organizációs része az, amit igénylünk. És az, amit elvárunk, hogy olajozottan menjenek a dolgok, az most hál’ Istennek tökéletesen működik.
H.Zs.: - Lehet, hogy naivitás, de dacára az ellenpéldáknak én abban hiszek, hogy annak sokkal nagyobb súlya van, hogy mindketten színészek vagyunk, végeztünk a Színművészeti Egyetemen, játszunk színházakban. Jóllehet, erre csak pillanatokra és ritkábban irányul reflektorfény. Mégis, hosszabb távon többet jelent mint az a sztárság, amikor megtalálnak valakit, valahogyan, elkezdik felfújni és mintegy árucikket kezelni, rövid idő alatt minél többször eladni és minél több pénzt csinálni belőle. Sosem gondoltuk, hogy nekünk ilyesmiben kellene részt venni, sokkal inkább azt reméltük, hogy amit mi csinálunk, annak kell előbb utóbb utat törni.

- Egyébként volt erre vonatkozó kezdeményezés? Megkerestek Titeket, hogy a színpadon szerzett népszerűségeteket kamatoztassátok például valamelyik tévésorozatban való szereplésetekkel?

P.L.: - Meghallgatásokra való meghívást kaptunk, ezeket nagyrészt elutasítottuk. Eddig jól lavíroztunk - és lekopogom, remélem, ez ezentúl is fog működni – a szükséges megjelenés és az árucikké válás között.

- Azt azért elmondhatjuk, hogy ha nincs Csináljuk a fesztivált műsor, akkor nincs a Ketten című lemez sem?

P.L.: - Egyértelműen elmondhatjuk. És valahol ez is szomorú, kár, hogy így van. Még akkor is, ha most a jó oldalát éljük meg a történetnek. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a Csináljuk a fesztivált egy olyan jó és vállalható műsor, amit mindketten szeretünk. Úgy tudunk benne megnyilvánulni, hogy azt csináljuk, ami a dolgunk, amihez értünk. Nem azt látják, hogy hogyan mosom reggel a fogam, hanem hallanak engem énekelni. Remélem jól és sokaknak örömet okozva. És nem mellékesen kapunk egy olyan fórumot, amire mostanában nem sok lehetőségünk volt. Vagy amihez olyan műsorokba kellett volna elmenni, ahova nem akartunk.

A szomorú az, hogy a befektetett munka nem mindig térül meg. Könnyen előfordulhat bármelyikünkkel, hogy 10, szakmában eltöltött év után, tucatnyi főszerepet követően, miután elnyeri valaki a szakma és a közönség elismerését követően elé tolnak valakit, mondván, itt van XY, aki ezért vagy azért reflektorfénybe került, egy hónapja benne volt a TV-ben és most ő a nagy sztár. Én nem gondolom, hogy ez helyesen van így. Nem azért, mert én akarok a nagy sztár lenni, hanem azért mert gyakran a tehetséggel párosuló munka és a befektetett idő, energia nem térül meg.

- Az is furcsa volt nekem, hogy a Zsolt, aki tizenéve játszott főszerepeket, ráadásul jobban nyomon követhető, fővárosi színházakban a szakmán kívül szinte ismeretlen volt. Aztán amikor jött az Adagio, pillanatokon belül megszületett egy Homonnay Zsolt kép az emberekben. Nekem ugyanezt az áttörést a Csináljuk a fesztivált hozta meg. Ahol egy dalt énekeltem el. Amiből egy előadásban eléneklek nyolcat-tizet... Egy kő kemény három hónapos próbaidőszakot követően. Az mégsem jut el ennyi emberhez. Egymillió ember látta a műsort, egy színházi előadást pedig legfeljebb ezer ember. Azért ez fura, hogy így működik. Ennyi.

A lényeg az egészben, ott van a sajnálatos súlypont eltolódás, hogy a kvázi profiknak, akik ebből élünk, ezt tanultunk (és vagyunk többen, akik hiszem, hogy nagyon színvonalasan csináljuk) nem jutott az utóbbi időben megmutatkozási lehetőség. Márpedig a média egy olyan fórum, ami mindent visz. Túl sok volt az amatőr tehetségkutató. De még csak nem is ezzel volt a baj, hanem az arányokkal. Azzal, hogy a másik oldalon nem volt semmi. Ezért volt jó egy olyan műsor, ahol megmutathattuk, hogyan csináljuk mi a fesztivált.

- Egyértelmű volt, hogy induljatok, vagy kellett némi rábeszélés valamelyikőtöknek?

H.Zs.:- Ez nem egy verseny, amire lehetett nevezni, a műsor felkéréses alapon megy.
P.L.: - A dalokat úgy kaptuk, nem is mi választottuk. Amikor jött a felkérés, boldogan mondtunk igent. Nem ez volt az első széria, a műsor már régóta ment. Zsolt a harmadik sorozatba lépett be, én a negyedikbe. Pontosan tudtuk tehát, hogy mire vállalkozunk.

- Radnai Péterrel a műsor kapcsán ismerkedtetek meg, vagy – ha mondhatom így – barátságotok régebbre datálódik?

H.Zs.: - Én akkor találkoztam vele először, amikor az első sorozatnak, amiben szerepeltem, a döntője volt. Az első műsort úgy nyomtam végig, hogy nem is futottunk össze. Csak amikor az élő adás, a döntő volt.
P.L.: - Utána Péter megnézte a József (és a színes szélesvásznú álomkabát – a szerk.) bemutatóját a Madách Színházban. Az előadást követően odajött hozzám és azt mondta, szerinte ez frenetikus volt és mindent el fog követni, hogy meghívjanak ebbe a produkcióba. Aztán pár hónap múlva felhívott azzal, hogy szeretnének felkérni, egy dal erejéig menjek el a műsorba. Azt mondta, egyelőre egy dalt kellene elénekelni, és az a Woman in love lenne. Én ugráltam a boldogságtól és elmentem. Aztán amikor az első selejtezőből a közönségszavazatok alapján első helyen jutottam tovább, akkor megszavaztak nekem még egy dalt. Ez egy ABBA sláger volt. Ezzel a két dallal menetelgettem az előző szériában.

[2009.05.10.]