A történet vége: ennyi és kész - záró akkordjához érkezett a Tankcsapda tavaszi turnéja

Azzal a kijelentésemmel, hogy május 13-án, szerdán véget ért a tavasz, bizonyára sokan vitába szállnának. Sem a csillagászokkal, sem a meteorológusokkal nem szeretnék konfrontálódni, ezért gyorsan kiegészítem iménti kijelentésemet, miszerint az újjáéledés évszaka a Tankcsapda honi rajongói számára ért véget.

A 2009-es, Nem hagylak el! turnéból ugyan két állomás ekkor még hátra volt, de akik az együttes első négy albumának dalaiból összeállított műsort akarta látni, már csak sajnálatosan tág értelemben véve tehette azt meg magyar földön. Április 15-én Kolozsváron, másnap pedig Csíkszeredán jelentek meg a Tankok. Természetesen a létező legbékésebb szándékkal. Még ha esetünkben ebbe a fogalomkörbe azért némi zúzás is belefér.

Ezúttal Diesel kellett a Tankoknak

A tavaszi, némi túlzással akár világjárónak is aposztrofálható turné április 3-án indult Sopronban és többek között London (!), Kunmadaras és Hajdúszoboszló érintésével az említett szerdai napon ért Budapestre. A fővárosban ezúttal a koncertsorozat koncepciójába tökéletesen illeszkedő helyszínként a Diesel Club adott otthont a debreceni fiúknak. Nem mintha Magyarország vitathatatlanul legnépszerűbb zenekara ne tudott volna telt házas bulit szervezni ennél sokkal nagyobb befogadóképességű helyen is, de a mostani szériában a legjobb mérgeket klubhangulatban kívánták az egész éves ünneplésre berendezkedett rajongók poharába tölteni a srácok.

Ezért a turné állomásai között rendre sportcsarnokok helyett művelődési házakat és klubokat találhattunk. Résen kellett lenni tehát annak, aki egyik-másik, vagy akár valamennyi színhelyen részese akart lenni a régimódi, emberléptékű buliknak, dőreség lett volna arra hagyatkoznia, hogy majd az utolsó pillanatban, a helyszínen megváltja belépőjét.

Nem ismerek rád

Mi sem mutatná jobban a Tankcsapda erejét, elmúlt 20 évének gazdagságát, mint hogy a zenekar fergeteges hangulatú és teljes értékű bulit nyomott le a Dieselben még úgy is, hogy a jelen lévő közönség egy jelentős része cirádás P betű helyett még inkább csak az óvodai jelét rajzolgatta abban az időben, amikor az est folyamán felcsendülő nóták közül a legkésőbbi elkészült. Ugyanakkor megfigyelhettem olyanokat is a tömegben, akik az együttes megalakulásakor még alighogy megfogalmazódtak egy pajzán gondolat formájában.

És ahogy elnéztem mostani kísérőjüket, nem kizárt, hogy az a bizonyos gondolat - még az előző évezredben - éppen egy Auróra koncert utáni éjszakán fogant meg. Egy olyan bulit követően, amelyen a honi punk zene akkor leghíresebb zenekarára három debreceni fiatalember hangolta a közönséget. És most, húsz év elteltével, ezek az örökifjú rockerek büszke apaként, lassan szintén ivarérett gyermekeikkel teljes egyetértésben üvöltötték, hogy az enyém vagy! Majd ugyanilyen egyöntetűen jelentették ki egymásra tekintve: nem ismerek rád ...

A legjobb szolgáltatást ezúttal nem a mennyország tourist nyújtotta

Előzetesen nem hittem volna, de éjfélhez közeledvén úgy indultam haza, hogy semmiféle hiányérzet nem volt bennem. Annak ellenére, hogy 2 perc alatt fel tudtam sorolni mintegy húsz olyan „legeslegkedvencebb” nótámat az együttes későbbi albumairól, ami nem hangzott el a két órás koncerten. Egymás után ötlöttek fel elmémben olyan gigaslágerek, mint a Sztyuárdesz, a Rio, a Fiúk ölébe a lányok, a 3 grácia, a Törölköző teniszütőkkel, a Mennyország tourist, a Mindig péntek, a Föld és ég, az Üdvözöl a pokol, a Senki nem menekül, az Ébresztő fel, az Élni vagy égni, a Szappanopera, a Be vagyok rúgva, a Szextárgy, az Adjon az Ég, az Elektromágnes, a Rock a nevem, a Füst és lábdob és persze az Ez az a ház. El tudjátok képzelni, hogy ezek nélkül milyen lehet egy Tankcsapda koncert?

Elmondom. Fergeteges. Persze egészen máshogy jó, mint mondjuk egy szabadtéri fellépés tízezres tömeg előtt gigawattokkal, reflektorerdővel, tűzoszlopokkal. Annak is, és ennek is megvan a maga varázsa. Nem érzem magam a retro divattal különösebben megfertőzöttnek. Éppen ezért nem attól dobtam hanyatt magam, hogy a hajdani E-Klub épületében láthattam viszont ugyanazt a Tankcsapdát, amelyik tizen évekkel korábban ugyanott, talán ugyanennyi ember előtt játszott. Persze ha magam is elbüszkélkedhetnék azzal, amivel nagyon sokan a körülöttem állók közül, hogy részesei voltak azoknak a hajdan volt buliknak is a kilencvenes évek elején, akkor nyilván e tény is egy plusz töltést adott volna az estének.

De nekem az is elég volt önmagában, amit Lukács Laci, Molnár Levente (alias Cseresznye) és Fejes Tamás produkált. Látszólag minden a helyén volt. A hangosítás, a fény és ezúttal még Laci hangja is (amiben egyáltalán nem éreztem semmiféle erőlködést – ellentétben azzal, amikor legutóbb színpadon láttam). A közönség teljesen partner volt. Minden számot kitörő lelkesedéssel fogadtak, ami érthető is, ha arra gondolunk, hogy azok legalább felét nem nagyon hallhatták az elmúlt évek koncertprogramjában (mint például a Világ proletárjai vagy az Anarchia).

Ezen az estén az is családiassá tette a hangulatot számomra, hogy – megint csak ellentétben a „nagykoncertes” környezettel – egyetlen nótánál sem láttam értetlen és unatkozó arcokat magam körül. Talán távol maradtak – persze lehet, hogy csak tőlem – azok a divat-rockerek, akik az utóbbi évek hóbortjának engedve egy péntek reggel arra ébredtek, hogy Tankcsapda rajongók szerepében tetszelegnek. Leginkább maguknak. Ők azok, akik a legismertebb, „divatos” dalokat - az utolsó három albumról - a leghangosabban éneklik, de ha egy fajsúlyosabb nóta kerül elő a korábbi korszakok valamelyikéből, akkor valamilyen halandzsa tátogással próbálják palástolni tudatlanságukat. Vagy egyszerűen bután bámulnak maguk elé. Na ez az, amit ezen az estén egyszer sem tapasztaltam, és ettől éreztem magamhoz közel mindenkit. Na meg persze attól, hogy egy gombostűt is csak akkor lehetett leejteni, ha időközben egy másikat felvettünk a földről.

Ki csinál rendet?

Nem tudok elmenni szó nélkül a helyet biztosító társaság munkája mellett sem. Megengedvén az ellenvéleményt, nekem kimondottan jóleső érzés volt azt látni, hogy a biztonságiak szinte észrevétlenül visszahúzódva hagyták még a kulturált őrjöngést is, de abban a pillanatban beavatkoznak, ha úgy érezték, baj van. Leginkább akkor, ha azt látták, hogy egyesek mások rovására érzik fene jól magukat. Ilyen esetekben lokálisan és a lehető legrövidebb ideig, de ellentmondást nem tűrően átvették a nézőtéri mozgások koreográfiájának irányítását. Ezzel néhányak számára a tervezettnél korábban ért véget a koncert, de az így eltávolítottak nem hagytak fájdalmas űrt maguk után.
 
Persze az lett volna a legjobb, ha az XXXL-es, Security feliratú pólóba is nehezen belebújó rendfenntartók végig unatkozták volna az estét, de ennek mostanában – legnagyobb sajnálatomra – egyre ritkábban van létjogosultsága. Már ha komolyan veszik a feladatukat. Most pedig ezt tették, és ezzel sokak számára biztosították a felhőtlen szórakozás átmenetileg bizonytalanná váló feltételeit.

Végezetül már csak annyit, most sajnálom igazán, hogy véget ért ez a turné és hogy csak az utolsó szakaszra sikerült jegyet váltanom. Egyetlen dolog vigasztal: sok időnk van még az együtt ünneplésre. És az az érzésem, hogy bármilyen magasra is helyezték a lécet a srácok a szerdai estén, a java még hátra van. Hiszen megígérték: nem hagynak el!

Ajánljuk! Exkluzív képek a Tankcsapda londoni koncertjéről!  

- Balázs András -

[2009.05.18.]