Hamis álmokról szól Attila vadonatúj nagylemeze

1992 óta gazdagodott a hazai zenei kínálat egy sima tónusú, tiszta csengésű orgánummal. Tulajdonosa – bár három szólóalbumot is magáénak mondhat – igazából mégsem önálló produkciói által szerzett „nevet”, sokkal inkább a Demjén koncertek megbízható háttér vokalistájaként vált ismertté. Bársony Attilával nemrég megjelent, Hamis álmok közt c. lemeze kapcsán beszélgettünk.

- Az 1992-es Egri Táncdalfesztiválon váltál ismertté, ahonnan egy díj büszke tulajdonosaként térhettél haza. Milyen utat jártál be a dalversenyig?
- Akkoriban egy videó-hangstúdióban tevékenykedtem, miközben már Nemes Csabával, Mészáros Gáborral, Káptalan Andrissal próbálgattuk zenei szárnyainkat és demókat készítettünk. Ez jutott el Enyedi Ernőhöz, aki benevezett az említett „megmérettetésre”.

- Tanultál valamilyen hangszeren játszani?
- A hangképzés mellett klasszikus gitárt tanultam, a zongorát pedig csak saját örömömre próbálgatom egy ideje.

- Két esztendővel később – a St. Martin produkcióban való közreműködés után - Demjén Ferenc vokalistájaként tűntél fel. Hogyan kerültél be Rózsi csapatába?
- Závodi Gábor már hallott rólam, ő keresett meg Rózsi 1994-es B.S. koncertje kapcsán. Aztán valahogy náluk ragadtam.

- Az 1996-os év kitörési pontnak számított életedben. A Csinibaba c. filmet nagy sikerrel játszották a mozik, annak is kiemelkedő slágereként jegyezték az „Egyedül a tóparton” c. egykori Németh Lehel melódiát, ami elsősorban a te előadásodban vált népszerűvé. Debütáló albumod sikerdala, a „Gyere át a hídon” is arra engedett következtetni, hogy végre elindulhat a szólókarrier. Dacára annak, hogy szinte az egész országot végturnéztad, mégsem így történt, hiszen mindig visszatértél a háttérénekesi szerepkörbe.
- A Demjén Ferenc mögötti „szerepből” soha nem akartam a saját karrierem miatt kilépni, úgy gondoltam – és gondolom -, hogy a két dolog megférhet egymás mellett – akár egymást erősítve is. Az akkori történések valódi okát nem tudnám feltárni, annyi azonban bizonyos, hogy a magyar művészeti, ill. zenei élet ebben az időszakban indult változásnak – és nem feltétlenül pozitív irányba… E folyamatnak mára már kézzelfogható eredményei lettek. Úgy érzem, nem lett volna szabad mindent alárendelni az aktuális nézettségi, hallgatottsági mutatóknak. Talán többet kellett volna hallatniuk magukról ezekben az időkben azoknak a művészeinknek, akik névvel, múlttal, és kellő szakmai ranggal rendelkeznek; a magyar kultúra döntéshozóinak pedig markánsabb véleményt megfogalmazniuk. Bizonyos médiumok szerintem olyan szellemi pusztítást végeztek és végeznek a mai napig, amely mentén nem könnyű valódi értéket mutatni a minket követő generációnak. Persze szerencsére azért a TV-k és rádiók mellett is van élet.

- Katona Klárival készített duetted, de a ’97-es címnélküli, valamint a két évvel később megjelent Lebegés albumokon is meghatározó a lírai vonulat. A skatulyába kényszerítés érzete nélkül: hol helyeznéd el magad a zenei palettán?
- Dalaimra, lemezeimre valóban jellemző a lírai hangvétel. Ha meg akarnám fogalmazni, szerintem az egyszerű, dallamos rock kategóriájába tartoznak. De valójában az a szerencsés, ha ezt a hallgató maga dönti el.

- Legutóbb a Budapest Arénában, a V’Moto-Rock háttérvokalistájaként Jamie Winchesterrel párban segítettétek a produkciót. Milyen érzésekkel tértél vissza az öltözőbe az utolsó dal elhangzása után?
- Ez a koncert hosszú, komoly munka gyümölcseként érett be. A próbákkal és előkészületekkel telt két hónapot óriási megtiszteltetésként éltem meg. Olyan tapasztalatokkal, érzésekkel, pillanatokkal lettem gazdagabb, amelyet az ember a „mai” világban nem kaphat akárhonnan. Ezeknek az igazi „nagybetűs” Zenészeknek minden egyes hangjuk kincs. A mi kincsünk, ezé a társadalomé. Azt hiszem, annak idején jócskán megelőzték korukat. A koncert utolsó dalának lecsengése után szomorú voltam. Úgy éreztem, akkor, ott valami véget ért. De bennem azóta is szól – már 29 éve… És ez így van rendjén.

- Lassan 15 éve dolgozol Demjén Ferenccel. Milyen a kapcsolatotok?
- Sok mindent éltünk már meg együtt, melyek igazán összekovácsolnak két embert, ill. egy egész zenekart. Barátomnak tekintem, s remélem ez nem egyoldalú! Az egyik decemberi koncert utáni beszélgetésünk alkalmával jöttem rá, hogy gyakorlatilag 15 éve az egyetlen állandó pont az életemben ez a produkció. A ZENEKAR. Egy valódi család. Ez bizonyos tekintetben elég szomorú – talán ezért sem tudtam kimondani eddig hangosan...

- Nemrég látott napvilágot a harmadik Bársony Attila lemez, a „Hamis álmok közt” c. album. Az előző kettőhöz képest karakteresebb a megszólalás, nagyobb szerepet kap a gitár. Ahogy az eddigiekben is, de itt még inkább deja vu érzése van az embernek; a dallamvezetés, a frazírjaid után, akár Demjén is énekelhetné a dalokat. Talán az állandó szerző- és a közreműködő gárda okán érezheti ezt a hallgató?
- Sok időt töltöttünk már együtt, hát csiszolódtunk is egymáshoz. A harmadik lemezemen szándékosan kapott nagyobb teret a gitár – talán ilyen korszakomat élem. Az új album tavasszal jelenik majd meg, melynek zenei anyagának kb. felét ismét magam írtam, valamint Závodi Gábor és Madarász Gábor. Így nem teljes az „átfedés” a két alkotógárda tekintetében, zenei világunk viszont egyértelműen hasonló. A párhuzam tehát megtisztelő, de nem szándékos.

- A jövőre nézve: továbbra is a színpad hátsó harmadát tekinted „munkaterületnek”, vagy esetleg célul tűzted ki, hogy az oldalfényből előrejönnél a frontra?
- Úgy gondolom, lehet egy szegmense a személyiségemnek, ahonnan csak a zene nyelvezetén képesek távozni a felgyülemlett impulzusok – talán ezért is készül apropó és különösebb megrendelés nélkül az újabb album. Már álltam elöl a színpadon, de pillanatnyilag kevés körülmény kedvez igazán a muzsikámnak és természetesen óriási a „túlkínálat” is… Persze a terveim között sok szép dolog szerepel még, de megvalósulásukig „jótállok magamért” hátul – az is nagy élmény, nekem elhihetik!

-Hegedűs Pisti-

[2009.08.23.]