A tökéletes koncert képekben: Leonard Cohen az Arénában
Előre szólok, hogy a szerző még most is a koncert hatása alatt áll, és nem is akar ezen változtatni. Minden maximalista koncertlátogató letérdelhet Cohen Úr nagysága előtt, a mostani tingli-tangli sztárocskáknak pedig kötelező tananyagnak írnám elő a Cohen-koncertek látogatását.
Azt hiszem, hogy tegnap este sikerült meghallgatni az év legjobb koncertjét – ezen még az sem változtat, hogy van még pár jó koncert az év végéig...
3 órás fellépés 74 évesen
Azt hittem, hogy eljön hozzánk a Mester, lenyom egy másfél órás koncertet, pár ráadást és kész. (Nem néztem meg a turné korábbi állomásait és a koncert DVD-be sem kóstoltam bele.) Ehhez képest elkezdődött 19.45-kor és egy 20 perces szünettel tartott egészen 23.00 óráig. Kicsit féltem, hogy nem lesz meg az intim hangulat az Aréna mérete miatt, de az első szám alatt már meg is volt az annyira áhított érzelgős, közeli hangulat. Halkan szólt, de valószínűleg pont ez volt az oka a meghittségnek is. A hangszerek annyira a helyükön voltak, minden egyes hangot pontosan lehetett hallani, érteni.
A zenészek tökéletesen illeszkedtek ehhez a végtelenül letisztult, kifinomult produkcióhoz. A vokalisták hangja - a Webb nővérek, Charley és Hattie, és a régi alkotó- és producertárs Sharon Robinson – hátborzongatóan szépen illett a Mester elképzelhetetlenül mély hangjához. A koncert egyik legfelemelőbb pillanata az volt, amikor Sharon elénekelte a Boogie Street című számot. Olyan lélegzetvisszafojtva figyelt-hallgatott mindenki, hogy az valami hihetetlen.
Inkább színház, mint klasszikus koncert
Az egész inkább egy színházi előadásra emlékeztetett, mintsem egy koncert-showra. Látszott, hogy itt is minden meg van tervezve előre, viszont mégis volt benne spontanitás (nem úgy, mint a sokak által leszólt Madonna koncerten például). Cohen beszélt a közönséghez, az In My Secret Life után elmondta, nem tudja, hogy visszajönnek-e még valaha, ezért mindent amilyük van, eljátszanak. Az első felvonás számai nagyon össze lettek szedve: itt hallhattuk a Dance Me To The End Of Love-ot, az Ain’t No Cure For Love-ot, Bird On Wire-t az In My Secret Life-ot és a két személyes kedvencemet, az Everybody Knowst és a Waiting For The Miracle-t is. Ez utóbbiból egy olyan hosszú változatot hallhattunk, hogy azt hittem, soha sem lesz vége – legalábbis csak szerettem volna, hogy ne legyen.
Energia és alázat
Nagyon kellemes meglepetés, hogy egyáltalán nem volt hakni érzése az embernek. Amit láttunk szívből jött és szívbe hatolt. A törékeny kisember – Cohen Úr – minden mozdulata egy élmény. Előszeretettel kezdte a számait térdelve a kontroll-ládák mellett, hogy abból kitörve meneküljön előre. A számszövegei még jópár év távlatából is ütnek, és ami nagyon meglepő, hogy végre értő közönségre talált. (Ezt már írtam többször, hogy nagyon ciki, amikor a magyar közönség egyszerűen nem veszi a lapot, mert nem érti a zenészt.)
A beszámoló folytatódik. Klikk a következő oldalra.
[2009.09.05.]