Máté Péterre emlékeztek - egy kicsit másképp

Budaörs egyik félreeső kisvendéglőjében zsúfolásig telt teremben emlékezett a 25 éve elhunyt zseniális zeneszerző-szövegíró-énekesre az MP3 trió. A mini színpad méretei sajnos nem tették lehetővé, hogy hús-vér zenészek szolgáltassák a kíséretet, de a Máté Péter emlékesten a fiúk, a kényszerű félplaybackes megoldás mellett is tisztességgel helyt álltak.

Egy ízig-vérig muzsikus, zeneszerző, énekes, aki halála előtt két évvel feltette magának a filozofikus kérdést: Zene nélkül mit érek én? Sorsa aztán megadta az adekvát választ; mint a legtöbb művésznek, neki is itt kellett hagynia az árnyékvilágot ahhoz, hogy életműve fogalommá váljon.

Mi mással kezdődhetne egy Máté Péter emlékest, mint a fenti ars poeticával, amivel azóta is, folyamatosan sok tehetséges muzsikus azonosul. Egy olyan életút ájtatossággal vegyített szomorúsággal való felidézése, mint az övé - minimum dőreség lenne. Így gondolta ezt a három kitűnő torkú előadó is, a Demeter-testvérek, Gyuri és Tamás, valamint a nem kevésbé tehetséges Kósa Zsolt, akik saját egyéniségükre formálva nyújtják át nekünk a klasszikus darabokat. A verzék igazságosan háromfelé osztva, a refrének szépen, együtt zengő vokálban kerülnek terítékre, de ettől azért többről van szó.

Humorosra vett, megkoreografált performanszról, amit már-már maguk az előadók sem vesznek egészen komolyan. Mert emlékezni így is lehet. Sőt „kötelező” is, ha figyelembe vesszük a félmúlt H1N1 vírusként terjedő, szinte értelmetlenségig erőltetett tehetségtelenkutató vetélkedők önjelölt sztárocskáit, akik kései felismerésként igyekeznek sikert kovácsolni, kiharapni egy darabot a páratlan tehetség életművéből. Abból az életműből, amire az egysíkúság, a középszerűség bélyege még a legádázabb rosszindulattal sem süthető rá, ugyanis az egykori művész repertoárjában, a bluestól a funkyig, a soultól az egyszerű táncdalig megtalálható minden szinten, szinte minden. 

Lélegzetelállító hitelességgel formálta meg Radics Béla alakját

Mert emlékezni úgy is lehet - némi művészi iróniát belecsempészve az eszmei mondanivalóba -, hogy az Ott állsz az út végén refrénjét, nemes egyszerűséggel az „út szélén” sorra cseréljük. Nem képezheti összehasonlítás tárgyát az sem, ha a ZZ’ Labor egykori arca, a dalos kedvű Janicsák István produkcióját továbbgondolva, virtuális quartettben szólal meg az Egyszer véget ér örökbecsű tétele. Némi komolyságot képviselve egy Journey átdolgozás, a Tárt karok is bekéredzkedett a programba, még a szépemlékű Ilyenek voltunk darabból, ahol Gyuri Radics Béla alakját formálta meg lélegzetelállító hitelességgel.

Az emelkedett hangulatú mini hangverseny persze korántsem ért véget. Elérkezett az idő, hogy a három dalnok szólóban is felszínre hozhassa benne szunnyadó, de alig rejtett tartalékait. A Gedeon bácsi önfeledt rappelésével (!) újfent Demeter Gyuri csillogtatta meg sokszínűségét (Szécsi Pállal talán nem került csizma az asztalra), míg a Just a Gigoló elévülhetetlen opuszával, smirglipapírral tréningelt orgánumán Tamás idézte meg Louis Armstrongot. Nyilván Zsolti barátunk sem óhajtott lemaradni kollégáitól, így hamarjában elővezette a nyolcvanas évek egyik sikerduója, a Wham együttes Last Chritmas átiratát, saját szöveggel, Lesz hiszti címmel.
 
Nem lenne paródia a paródia, ha csak úgy, egy laza meghajlással megköszönnék a sok tapsot a nagyérdeműnek – nem! Ez nem vallana az MP3 trióra! Még gyorsan elő kell húzni a kosárkából Koós Jánost is, az ő elmaradhatatlan orgonánál fehérebb zongorista kislányával. Mondjuk ezt már tényleg nehéz megállni könnyes röhögés nélkül. Aztán zárásként újra jöjjön a Zene nélkül…tétele, csak hogy ne feledjük: Máté Péter és zenéje, művészi hitvallása így, vagy úgy, de még sokáig itt lesz közöttünk…

25 éve távozott a fiatalon elhunyt zenészóriásunk - dalait mindenki ismeri

– Hegedűs István –

[2009.10.05.]