"Tekerjétek fel a hangerőt!" - interjú Karen Carrollal

A „fekete boszorkát”azaz Karen Carrollt az egyik leghitelesebb énekeseként tartják számon a nemzetközi kortárs blues életében. Mikor elfoglalja a helyét a színpadon, a nagyvárosi blues első hangjával már magával ragadja a közönséget, mely észrevétlen kerül a kellemes shuffle lüktetés varázsába. Az akusztikus gitárját varázslattal pengető ötven éves asszony a lelke legmélyéről megszólaló hangjával, a dalszövegek minden szavával valós történetet mesél el. Olyan nevekkel említik együtt, mint Koko Taylor vagy Etta James.

- Édesanyád - annak ellenére, hogy nemcsak ő, hanem kereszt szüleid, George Freeman és Bonnie Lee is zenészek - óvott a zeneipartól. Mit gondolsz miért féltett?
- Azoktól a nehézségektől féltett, amikkel szembe kell nézni, ha az ember ezt a pályát választja. Nem akarta, hogy megsérüljek, nőként nagyon nehéz érvényesülni ebben a szakmában.

- Zenei karrieredet 14 évesen kezdted, éppen az ő zenekarában. Az eltel évek során mennyire volt jellemző, hogy közösen szerepeltetek? Valamiféle többletet adnak ezek a fellépések?
- Édesanyámnak köszönhetem, hogy megtanultam és megszerettem a Bluest. A mai napig örülök minden alkalomnak, mikor együtt állhatunk színpadra. Már Magyarországon is volt alkalmunk együtt fellépni. Minden fellépés nagyon fontos, boldog vagyok, ha úgy érzem, hogy a közönséget sikerül megérinteni a zenével.

- Szülővárosodban, Chicagóban számtalan „sztárral” zenéltél, később mégis Európába, Németországba költöztél. Mi végett döntöttél így?
- Talán az az oka, hogy elegem lett az ottani kötöttségekből. Ha valamilyen stílusba egyszer besorolnak, szinte lehetetlen váltani. Nem engedték, hogy másként énekeljek, mint ahogyan elvárták. Egy idő után sikítani tudtam volna az egésztől. Elegem lett és ez rányomta a bélyegét az életmódomra. Klubozás, éjszakázás, drogok... mindez talán egy „könnyű” élet látszatát keltheti, de valójában közel sem az.

- Az öreg kontinensen könnyen megtaláltad a helyed? Sikerült hamar zenész társakra lelned?
- Igen. Európai turnéim során rengeteg ismerőst szereztem, és mikor úgy alakult, hogy letelepszem, sokan jó barátokká és zenésztársakká lettek. Segítettek és mellettem álltak.

- Mik az amerikai és az európai blues élet főbb különbségei?
- Alapjában véve nincsen különbség. A blues az életről szól. Nincsen a földön ember, aki ne érezte volna még a „bluest”... Mindannyian emberek vagyunk, így hát...Mi lehet a különbség?OK... talán azt mondhatom, hogy az Európaiak kissé visszafogottabbak, az amerikai közönség, üvölt,és énekel a koncertek alatt, kommunikál a zenészekkel, az európai inkább csak hallgatja.

- Meglehetősen kevés lemez jelent meg a pályafutásod során. Hogy látod, mi volt ennek az oka?
- Pénz.

- A XII. Blues Patika Jamboree-ra jelenik meg első közös lemezetek állandó zenekaroddal a Mississippi Grave Diggers-vel. Bemutatnád az albumot néhány szóval?
- A lemezt egy budapesti koncert alkalmával vettük fel Michael Jackson halálának másnapján, ami egyben a fiam születésnapjának dátuma is. Nagyon szomorú voltam, de a zenekarom átsegített ezen. Ez a közös munkánk igazi varázsa, és ez a lemezen is hallható: Blues és mojo...

- Közös tervek a jövőre nézve? Mit gondolsz, az amerikai közönségnek tetszene a zenekar?
- Szeretnénk minél többet turnézni. Biztos vagyok benne, hogy az amerikai közönség szeretné! A srácok a blues fejlődését képviselik, fiatalok, őszinték, megismerik és közvetítik a tradíciókat, de fel is rázzák kicsit... hát ez az amiről minden szól.

- Üzensz valamit a magyarországi rajongóidnak?
- Köszönöm, igen...Meg szeretném köszönni a sok elfogadást és jó érzést, amit tőlük kaptam, remélem, hogy ebben Ők is osztozni tudnak egymással, egyszóval: Köszi, hogy hallgatjátok a zenét, és...Tekerjétek fel a hangerőt!

-Horváth Attila-

[2009.12.03.]