Dinamikus és kemény magyar cirkusz - Hobo lemezbemutató koncert

Bizonyos életkor után természetes folyamat az emberek többségénél, hogy visszavesznek a tempóból, lassítanak korábbi életritmusukon. Sok zenésznél is hasonló a helyzet – az évek múlásával dallamaik lágyulhatnak, „halkulhatnak” (esetleg teljesen el is hallgatnak). A hatvannegyedik évében járó Földes László, azaz Hobo épp az ellenkezőjét teszi: legújabb szólóalbuma keményebb (rockosabb!), mint valaha, lemezbemutató koncertje pedig több, mint két és fél órát tett ki.

A Millenáris Teátrum terme olyannyira megtelt, hogy az ülőhelyek elfogytával a sorok mellett, oldalt jó páran állták-táncolták végig az estét. A leginkább középkorú közönségben szívet melengető volt látni a huszon-, harmincéves korosztály képviselőit is.

Az új album – Circus Hungaricus – első számának bejátszása indította az előadást. Bevonult a zenekar, majd Hobo egy kis öniróniával indította az estet: „je-je-je”-zése után kijelentette, „így csinál egy fehér srác, amikor néger szeretne lenni”. Ezzel indult a tizenkét percesre bővített Circus Europa, melynek alapja (a Hobo által már korábban is interpretált) Mannish Boy Muddy Waterstől.

Pörgősen, szúrósan odamondogatva folytatódott a koncert. Először a magukat eladó álművészeket gúnyolták ki a Cipolla lovag című számmal, majd következett a keserű Tobacco Road és a Kéne egy világszám. A tömegbutító tévéműsorok is megkapták a magukét A sorozatlövővel, amit Hobo nemcsak elénekelt, de egyértelműen illusztrált is különböző mozdulatokkal, gesztusokkal. Az első „témakör” lezárását A szökött néger fegyenc balladája (más néven a Hey Joe) jelentette, ami tökéletesnek bizonyult – az eredeti duett helyett – egy énekessel is.

Az előadás középső részét líraibb számok, elégikusabb hangulat jellemezte. Az új albumról csak Az oroszlánszelídítő vallomása a balerinának hangzott el; aztán József Attila Ódájának Mellékdalát szavalva hallhattuk, a Nagyon fájt pedig az ismerős dallammal kísérve. Sajnos pont ezekben a percekben a kottaállványon a papírok rakoncátlankodtak, a technikusoknak többször is be kellett szaladniuk felvenni a földre hullott lapokat.

Ülni, állni, ölni, halni

A következő dalokkal is folytatták a tisztelgést a mesterek előtt. A Tom Waits nevéhez fűződő Matilda és Az idő is megindítóan szólalt meg pusztán szintetizátorkísérettel, alkalmat szolgáltatva a billentyűs Nemes Zoltánnak a szólóra. Ezt követően a zenekar többi tagja is visszatért a színpadra, majd a You gotta move után Hobo őket is bemutatta: Hoffer Péter dobolt, Madarász Gábor és Sántha Gábor gitározott (akusztikus gitáron is), Kovács Barnabás pedig basszusgitáron játszott. Újabb József Attila-költemény volt a Medáliákból egy részlet, illetve az Ülni, állni, ölni, halni jellegzetes „hobós” hangszerelése.

Ezen az albumán, pályafutása során először Hobo egy énekesnővel duettezett – ez az énekesnő pedig nem más, mint Rúzsa Magdi, akinek élőben is fantasztikus hangja van, és remekül illik Hobóéhoz. A Bolondok Hajója című balladában végül is Magdi élet-tanácsokat kap Hobótól, így igazán meghitt előadásnak lehettünk szem- és fültanúi. Egy rövid blokk erejéig Rúzsa Magdié volt a színpad, és az AC/DC Highway to Helljével, valamint a – Janis Joplin egykori bandájával való korábbi éneklése miatt hozzá amúgy is közel álló – Piece of My Hearttal késztette vastapsra a leesett állú közönséget.

A Circus Hungaricus egyik legsötétebb száma, a Madárijesztő talán keménysége miatt kapott csak közepes fogadtatást; a Késő van már Led Zeppelin-stílusú alapdallamát egy hammondos billentyűszóló dobta fel az élő verzióban. A Nagy vihar jön keserű társadalomrajza után elhangzott a kérdés: „bírják még?” A lelkes tapsra Hobo válasza „mi is!” volt. Egy kis folyadékpótlás után ismét egy klasszikus csendült fel, A hetedik (szintén József Attila verse). A refrént mindenki ismeri, ezért Hobo három versszak végét is a közönség egy-egy tagjára bízta – akihez épp odaért, az kiálthatta a mikrofonba, hogy „a hetedik te magad légy!”.

Következett a Merlin; majd a rituálészerű Zöld-sárga, Varga Bori furulyajátékával. A Vén marhák című számon mintha átok ült volna, kétszer kezdtek neki és szövegbaki is becsúszott, de egy összenevetéssel nyugtázták, hogy minden nem lehet tökéletes. A Bolond lett a bölcsbőlt a Közép-európai Hobo Blues II követte, végül az utolsó két szám az albumon is hallható sorrendben hangzott el (Circus Hungaricus, Kisember).

Az első ráadás a Circus Hungaricusról egyetlen kimaradt dal, A rock and roll mindenkié volt, majd ismét színpadra lépett Rúzsa Magdi, és egy fergeteges hangulatú Gimme Shelter-duettel búcsúzott Hobótól és a közönségtől. A végső elköszönést pedig mi más is jelenthette volna, mint a Bye bye Johnny.

Az egész terem percekig állva tapsolt – úgy tűnik, a régi nagy kedvencek mellett az új album dalai is elnyerték a hallgatóság tetszését. Hobo, ha lehet, zene és szöveg szempontjából is még keményebben mondja meg a véleményét a társadalomról és annak visszásságairól, s ahogyan az tapasztalható, nem tervezi a lassítást.

Olvass tovább: A mi kis cirkuszunk - Hobo: Circus Hungaricus lemezkritika

Fejes Anna

[2009.12.10.]