Jazz koncerten ne táncolj! - Jazz Steps és Mezzoforte Pécsett

A Pécsi Tavaszi Fesztivál keretei között megrendezett Jazz Hétvégén igazi világsztárok látogattak el Európa kulturális fővárosába. A második este a Jazz Steps mutatta be Side by Side című lemezét Leroy Jonesszal, majd az izlandi Mezzoforte lépett színpadra.

Az ilyenkor szokásos fél órás késés után a később még részletesebben kitárgyalt kidobók beengedtek minket a nézőtérre, ahol a konferansziétól megtudhattuk, hogy azért ez a késés, mert még nincs készen a koncertterem. Tudtuk ezt mi is.

Az első műsorszám tökéletesen példázta a magyarországi jazzélet jelenlegi helyzetét és annak egyik kivetülését, az un. megélhetési jazzt. A Jazz Steps Band haknizni jött Pécsre. Nem nagyon lehetett érezni, hogy bárki is törekedett volna a tőle telhető maximumra a színpadon. Természetesen profi zenészekről van szó, így aki azért ment koncertre, hogy jazzt hallhasson, az megkapta, de mégsem volt az igazi.

Az egyenesen New Orleansból érkezett vendégszólista Leroy Jones trombitajátéka aztán feledtette velem összes rossz érzésemet a zavarbaejtően energiatakarékos magyar muzsikálás kapcsán, mivel ahogy a színpadra lépett, úgy honi kollégái is kicsit felpörögtek. Hiába, egy anyanyelvi szinten jazzelő fekete trombitás más hatással nem lehet zenésztársaira. Jones trombita hangszíne kicsit „halott”, fedett, de lenyűgöző biztonsággal használta minden hangfekvésben. Szólói minden pillanatban hoztak valami újdonságot, egyszer sem esett abba a hibába, hogy a keze vitte volna a kreativitása helyett. Rég hallottam ilyen jó muzsikálást régi stílusú jazzben.

Apropó anyanyelv! Mivel a zenekar főprofilja a '20-as, '30-as évek new orleansi muzsikája, így jól is játszák, mármint európai mércével. De így, hogy ott volt velük egy igazi new orleansi, aki mellesleg még fszínesbőrű is, kicsit máshogyan festett a kép. Ez leginkább akkor derült ki, amikor az amúgy még mindig nagyon csinos, és egyre inkább érett hangú Micheller Myrtill lépett a színpadra egy olyan ruhadarabbal a derekán, mintha egy kék szemeteszsákot fújt volna arra a szél, ami fennakadt rajta, de még nem vette észre. Természetesen ő is, mint sok más énekesnő kishazánkban Ella Fitzgerald nyomdokain lépked, ami nem feltétlenül áll neki jól. Ehhez jön még az enyhe hunglish akcentus, ami leginkább Leroy Jones éneke (mert hogy énekelt is) mellett volt érezhető. Ő és zenésztársai is olyanok voltak Jones mellett, mint egy nemzetközi egyetemi buli, ahol mindenki nagyon jól beszél angolul, de aki nem anyanyelvű, annak akcentusa van.

A koncert vége felé sajnos a magyar trombitás magánszáma következett, ami a vendégszólista színvonalassága mellett – meg amúgy is – igen silányra sikeredett. Volt ott túl sok szöveg rossz poénokkal, hülyén scattelés, meg az ilyenkor szokásos közönségénekeltetés. A közönség boldogan vette a lapot, jól érezte magát. A Jazz Steps Bandnek és Leroy Jonesnak nagy sikere volt aznap este.

A Mezzoforte zenekar azt hozta, amire számítani lehetett. 30 évnyi együttzenélés után nagy meglepetésekre nem lehet számítani, habár én feltételeztem volna, hogy legalább egy kicsit próbálnak haladni a korral, de nem. Ugyanúgy szólt minden, mint a nyolcvanas években. Még annak ellenére is, hogy például a billentyűsnek a legkorszerűbb hangszerei voltak. Egyértelműen mai napig abból élnek, amit annak idején letettek az asztalra. És ez nem volt jó. A nyolcvanas években betörő digitális technikák azt generálták, hogy a zenészek „karácsonyoztak” az effektekkel. Nem tudtak mit kezdeni a bőség zavarával. Mezzofortéék így maradtak a mai napig. Mindenen legalább egyel több effekt volt, mint ami kellett volna. Természetesen a szekvenszer sem hiányzott: az első pár számban komplett fúvóskarként szólt a trombita-szaxofon kettős, mivel még pár sávon szóltak alapról is.

Mivel inkább egy pophangversenyről volt szó, mint jazzről, így elég furcsa volt látni, hogy a közönség alig mozog. Ez persze idővel változott, hiszen a folyamatos és nagyon feszes disco dobra nem lehet nem mozogni. A dobos amúgy nem az eredeti, mint ahogy a trombitás és a gitáros is jóval fiatalabb a három őstagnál, akik még megvannak.

A negyedik szám környékén két gondolatom támadt. Az egyik, hogy mintha ezt már játszották volna, annyira hasonlított a többire, a másik pedig, hogy vajon lesz-e a Garden Party, és ha lesz, akkor mikor? És lett. Az első sorban egy jól szituált pocakos férfi annyira megörült ennek, hogy kabátját a földre hajítva felugrott a székből, és a közönség felé fordulva önfeledten táncolni kezdett. Drága jó kidobóink, mivel hogy eddig nem hagyták őket dolgozni a jazzkedvelő kulturált népek, ezt fenyegető viselkedésnek vélvén bemasíroztak ketten, és a lelkes magántáncost úgy vonszolták ki karjait hátracsavarva, mintha mondjuk egy kalasnyikovot húzott volna elő. Csak néztünk. Persze addigra már jó sokan előre mentek táncolni, így szegény biztonságiak nem tehettek mást, mint hogy odaálltak rémisztő kőszobrokként a színpad és a mulató tömeg közé, nehogy valami őrült rajongó hajmintát akarjon szerezni emlékbe a szaxofonostól mondjuk. Csak röhögtünk szegényeken.

Mindent egybevetve egy nem éppen felejthetetlen, de szakmai szempontból makulátlan koncertcsokrot láthattunk, hallhattunk. Aki igazi mély jazzélményre vágyott, az nem itt kapta meg, de annyi biztos, hogy sokan boldogan tértek haza a Jazz Steps és a Mezzoforte szította buliból.

-Baksa Péter-

[2010.03.24.]