Teltház a Jazz Hétvégén: Harcsa Veronika és Matt Bianco zárta a programot

A Pécsi Tavaszi Fesztivál keretei között megrendezett Jazz Hétvégén igazi világsztárok látogattak el Európa kulturális fővárosába. A szombati program is eklektikusra sikerült, de hát mi is teszi széppé a jazzt, ha nem a változatosság? Szombat estére a kvintetté kiegészült Harcsa Veronika Kvartett kezdte a napot, utána a Matt Bianco szórakoztatta a nagyérdeműt. De lássuk részletesen.

Harcsa Veronikának olyan hangja van, amitől még ő maga is lúdbőrzik. Kis klubtól kezdve nagyobb koncerttermekig képes betölteni bármilyen teret, a törékeny testből nagy lélek szól, joggal válik lassan állócsillaggá akár belföldön, akár Távol-Keleten. Pécsi helyszíneken is gyakran tűnik fel, szeret ide járni, szereti ezt hangoztatni is, és ezt neki el is hisszük, nem afféle "ti vagytok a legjobb közönség" típusú beszólás ez, amelyet kötelező elmondani a lanyha hangulat fokozására Berlintől Dabasig. A Pécsi Tudományegyetem koncerttermének akusztikailag megkérdőjelezhető, de mindenképpen érdekes rácsos plafonja alatt is elhisszük neki, bár szinte ugyanazokat a dalokat hozta el nekünk, amelyek nagy részét már hallhattunk korábban.

Igen, régi produkcióval jött Veronika, pedig vannak frissebb formációk is, például a Bin Jip. Ennek ellenére mégis rendben volt a műsor, nem volt hakni-szagú, a számok élték életüket, voltak újak is köztük, és a régiket is átdolgozták; új hangulatok, hangzások kerültek elő, új rétegek rakódtak a rajongók által már jól ismert számokra, bár a 2008-as, legutolsó, Red Baggage című lemezről játszott szerzeményeket újnak nevezni talán csupán történelmi léptékkel lehet.

Harcsa Veronika nemcsak hangjával, hanem ruháival is megtiszteli Pécset, most egy szürkés-bézses-rózsaszínes háremnadrággal rukkolt elő, amely kevés nőnek áll jól, neki mégis, illetve mindenki eldöntheti, ha megnézi a képeket.

A kvartett Gyémánt Bálint gitárossal egészült ki, és színvonalas előadást nyújtottak, nem nyomultak technikai tudásukkal, erőltetett szólózgatással az előtérbe. Látszik, hogy jól összeszokott gárdáról van szó, akik ha nem is bakimentesen, de könnyedén lezenélnek egy ilyen estét. Összesítve a dolgokat: jó volt újra hallani Veronikát, viszont reméljük legközelebb a frissebb produkciókból is mutat valamit.

Wap Bam Boogie – ez a címe a Matt Bianco egyik leghíresebb slágerének. Felrémlenek a házibulik a nyolcvanas években, amikor még csak akkor lehetett buli, amikor a szülők nem voltak otthon, vagy az iskolában adtak egy termet ilyen célra, szigorúan este 9-ig. A zenekar 1983-ban alakult, és az évtized közepén-végén élte legsikeresebb időszakát. Ennek megfelelően a mostani közönség nagy része is az ekkor fiatal korosztályból tevődött össze, nehezen eldönthető, hogy csak a nosztalgia hozta el őket, vagy az egyéb jazzy eseményeket is szorgalmasan látogatják.

Jazz-nek nevezni ezt a stílust egyébként elég merész dolog: pontosabb ha azt mondjuk, hogy jazz-funk és acid jazz előtti latinos jazz-pop, mint pl. Sting, Sade, a Shakatak, vagy az egy nappal korábban ugyanitt fellépő Mezzoforte, stb. De itt egy kicsit még érdemes elidőzni. A jó jazz lényege, hogy nem akar szigorúan jazz lenni, nem veszi komolyan önmagát, fuzionál. Örömzene. Nem tudok más hasonlatot mondani: olyan, mint egy örömlány, aki élvezi a munkáját. A legjobb arcokkal áll össze, és a végeredmény nagy durranás lesz. Így megy ez a jazz hőskorától kezdve, amikor Bernstein a klasszikus zenével "házasította” a jazzt, később jött a jazz-rock, aztán a hírhedt '80-as évekbeli jazz-pop, később az elektronikusabb hangzású acid jazz, de ide sorolhatjuk a drum and bass egyes irányzatait, hogy eljussunk a mai nu jazz, remixed jazz, future jazz és társaihoz -- a korszakokra éppen jellemző stílusokat úgy olvasztja magába, mint forró láva a csokis kekszet (…hogy mi lesz 30 év múlva, azt talán egy másik cikkben kifejtjük). Nos, a Matt Bianco - a pénteki Mezzofortéhez hasonlóan - nagy kurafi volt a nyolcvanas években, sokat flörtöltek a jazz-zel. Nagyokat alakítottak, táncolható cuccot prezentáltak, megőrjítették a fél világot, és hát vicceskedve jegyezhetjük meg, hogy a mennyiség nem ment a minőség rovására, mert nem voltak túl produktívak, az elmúlt 27 évben tizenvalahány lemezük jelent meg, ha nem számoljuk a válogatásokat, egyebeket.

De visszatérve az előző okfejtéshez, ha valaki azt meri mondani, hogy egy Matt Bianco jellegű zenekar nem fér bele egy néhány napos jazzfesztivál programjába, akkor reméljük, hogy a fentiek meg fogják győzni, hogy mégis. Legalábbis egy szombat estére simán beszervezhető levezető, táncos műsornak (játszott már a Jamiroquai is Montreux-ben). A rend felügyeletével megbízott marcona harcosoknak megmondták, hogy a közönség soraiból néhány elvetemült lázadó, ha jól érzi magát, és neadjisten táncolni kezd, az még nem fenyegeti közvetlenül a többi hallgató vagy a zenészek testi épségét, úgyhogy hagyják őket békén. Így is lett, és amikor a zenekar rögtön bekezdett a nagy slágereivel (sőt besegített még az Osibisa: Sunshine Day című örökbecsűjének feldolgozása is), a közönség azonnal kapcsolt, legalábbis a székekkel berendezett terem két oldalát rögtön táncoló csajok vették birtokba, mindenki legnagyobb örömére. Így is ment ez végig, a műsor középénél elhangzó "nyugisabb" blokk táján lanyhult csupán a buli, de csakis azért, hogy utána a fekete énekes/MC egy irgalmatlan funkyalap kíséretével felállítsa a teljes közönséget, és már a székek között is nagy tánc alakuljon ki.

A koncert minőségével természetesen lehet vitatkozni, hiszen a zenét, amelyet produkáltak, nem lehet túlságosan komolyan venni. Az effajta jazzy, latinos ízű, táncolható popzenét elég sokan játsszák, jobb szállodákban, nagyobb klubokban akár állandó házi zenekarok is tudnak legalább ekkora színvonalon játszani. A Matt Bianco sokat letett az asztalra a nyolcvanas években, de azóta nem tőlük volt hangos a világ zenei sajtója. Adtak ki néhány lemezt hébe-hóba, legújabb albumuk például tavaly jelent meg, de nem hozott igazi sikert. A koncerten is elhangzott pár szám róla, de nem hiszem, hogy a közönségből bárkiben mély nyomot hagyott volna bármelyik is. Akik kifejezetten a Matt Bianco miatt jöttek, inkább szórakozni vágytak, mint komolyabb zenei élményre. Mint az a fentiekből kiderült, maradéktalanul sikerült is.

Mindent összevetve azt kell mondani, hogy bár szombatra majdnem teltházat hoztak össze, nem sikerült igazán jól belőni a fesztivál célközönségét. Aki komolyabb programokra vágyott, nem biztos, hogy maradéktalanul élvezte a lazább részeket, és fordítva. Illetve, hogy bár az előbb fejtegettem a jazz fuzionáló szerepét, mégsem nevezhető igazán jazz-fesztiválnak az esemény -- az megkívánna egy bizonyos minőségi szintet, amelyet egyesek el is értek, többen viszont (a Matt Biancóval együtt) éppen hogy karcolgatták. Nevezzük inkább bármilyen más zenei fesztiválnak, nem szégyen az.

- Takács Miklós -

[2010.03.29.]