Nyolckezes blues és táncos jazz: Szakcsi Generation és Rhoda Scott Pécsett

A Pécsi Tavaszi Fesztivál keretei között megrendezett Jazz Hétvégén igazi világsztárok látogattak el Európa kulturális fővárosába. Az első este a Szakcsi Generation és Rhoda Scott lépett fel. Előrebocsátom, hogy beszámolómban elfogult leszek, hiszen a Hammond orgonák lelkes rajongója vagyok. Erről viszont egy kicsit később.

A Nemzetközi Jazz Hétvége első napját igazán elismert hazai zenészek nyitották. Szakcsi Lakatos Bélát azt hiszem nem kell bemutatnom; aki valamelyest érdeklődik a jazz iránt, nevét biztosan ismeri. 40 éve zenél, számos lemezt vett fel az általa vezetett együttesekkel, vendégzenészként itthon és az Egyesült Államokban.

A Jazz Hétvégére, Pécsre a Szakcsi Generation formációval érkezett. A bandában két fia, valamint Oláh Kálmán vesz részt zongoristaként, Balázs Elemér dobol, Lakatos Pecek Krisztián bőgőzik.

A műsort az idősebb Szakcsi Lakatos Béla kezdte. A trio formáció produkciója a zongorára, a hosszú, dinamikus szólók köré épült. A zenészek között az összhang megvolt, nem voltak csúszások, bénázások. Az apa után nagyobbik fia, aztán Oláh Kálmán, majd végül a kisebbik Szakcsi fiú is következett, mindnyájan három-három szám erejéig voltak a színpadon. A trio felállásokat az előadás utolsó szakaszában váltotta fel Bolla Gábor szaxofonossal kiegészülve Szakcsi Lakatos Róbert, ami egészen felfrissítő volt a sok, már-már unalmassá váló zongora uralta zene után.

Véleményem szerint az ifjabbik Szakcsi fiú fektette előadásába a legtöbb energiát, a dinamikával ő játszott leginkább. Egészen halk bárzenével kezdett, amit szépen felépítve átvezetett egy jóval hangosabb és gyorsabb lüktetésbe. Az előadás végén ráadásként a színpadon lévő két zongorához mind a négy billentyűs leült egy közös nyolckezes blues erejéig, ami nekem inkább showműsornak tűnt.

A muzsika összességében megállta a helyét, de úgy érzem, hiába a nagy nevek, inkább rutin volt ez, mint komoly zenélés.

A 20-30 perces szünet után a nagy várakozásra végre megjelent a színpadon Rhoda Scott orgonista, két hölgyzenész társaságában. A felállás nem a megszokott orgona trió volt; a Hammond orgona és a dob mellé egy harsonát kaptunk. Miután felkonferálták az együttest, elkezdődött a lehető legjobb értelemben vett röfögés-brummogás-sikítás. Hogy ezeknek mi a "lehető legjobb értelme"? Azok az apró "hibák", amikre csak a Hammond orgona képes. A zenét a játszott hangokon, akkordokon kívül olyan élettel tölti ez meg, amit másik hangszer nem tud. A ’30-as években az első ilyen orgona elkészítését követően egy igen rossz hangszernek tartották, hiszen a templomi orgonához képest koszos, fémes hangja van. Jimmy Smith jazzorgonista feltűnése után viszont nem volt megállás, elterjedt minden műfajban, legyen az blues, funky, rock vagy jazz. Virágkorát a '70-es években élte, szinte minden billentyűs használta. Meghatározó volt a Deep Purple, Pink Floyd zenekarokban, de legszervesebben az Emerson Lake & Palmer hangzásához tartozott.

Rhoda előadása nagyon könnyed volt, mindhárman végig mosolyogtak. Míg Szakcsiék komoly jazzt játszottak, a három hölgy inkább jazzes tánczenét produkált. Rhoda Scott természetesen a védjegyének számító módon, cipő nélkül, mezítláb játszott az orgona basszus pedálsorán, pár kiállásnál a kezét nem is használta, csak a lábaival brummogott. Majd minden műfajra jellemző stílusból hozott valamennyit, voltak jazzes akkordmenetek, süvítős-rockos szólók, funkys szurkálások, de az előadáson leginkább a gospeles-bluesos hangulat uralkodott.

A repertoárt általánosságban feldolgozások tették ki, hallhattunk számokat többek közt Wayne Shortertől, Michael Jacksontól, egyet a harsonás csaj írt, az estet pedig Ray Charles „Hit the road Jack”-je zárta. Érdekesnek találtam, hogy ugyan a közönség átlagéletkora magas volt, de senki sem ment még csak a színpad közelébe sem táncolni. Az egész estét fegyelmezett, ülő közönség hallgatta végig, pedig Rhodára igazán lehetett volna mozogni.

A zene tetőpontja érdekes módon nem az orgonáról szólt, hanem az addig fegyelmezetten kísérő dobosról. A kb. 10 perces szólóját minimál, halk stílusban kezdte, a végére pedig olyan gyors, de precíz rockos pergetések kerekedtek, hogy arra a fénytechnikus is felébredt (ugyanis emlékeim szerint ekkor kapcsolódott be ő is az előadásba).

Egy-két baki tehát előfordult, de csak apróságok, (pl. az orgona basszus pedálsorán az alsó cisz pedál nem működött, de Rhoda jól kezelte, nem volt kínos) az élményt egyáltalán nem befolyásolta, kivéve a harsonás csaj, ha igazán belejött a szólóiba, simán Rhoda elé állt, takarva őt a közönség elől.

A koncert majd 2 óra hosszát sikerült végig élveznem. Míg Szakcsiékat a végére kicsit meguntam, addig Rhodáék sokszínűségükkel végig fenn tudták tartani az érdeklődésemet. Ügyesen cserélődtek a lassú, halkabb számok az energikus gyors dalokkal. Számomra újdonság volt, hogy a harsonára a Wayne Shorter szám alatt egy wah pedál volt kötve, a zenének jót tett, bár a hangot kikeverhették volna ügyesebben, néha elég rosszul jött ki.

Túlragozni nem akarom, Rhoda Scott estéje remek volt, ha ismét jön, én biztosan ott leszek.

-Banna Zoltán-

illusztráció: Balogh Gábor

[2010.03.23.]