Sírt a szaxofon Charlie Művészetek Palotája koncertjén
Charlie koncert után, de még felocsúdás előtt vagyok. A legjobb dalait hozta el Charlie a MÜPÁba, melyeket most is- mint mindig- magas színvonalon adott át a közönségének.
Méghozzá micsoda közönségnek! Volt több közönség énekeltetés is, és mindig tartották a ritmust, valamint nem volt egy hamis hang sem! Szerintem ez annak köszönhető többek között, hogy sok zenész, vagy zenéhez értő ember kíváncsi a mai napig a Charlie számokra. (Hozzáteszem, én nem énekeltem, de jobb ez így…)
Természetesen a szokásos felállásban érkezett a zenekar: a három zeneszerző, Lerch István (billentyű), László Attila (gitár) és Halász János (billentyű) mellett Lattmann Béla (basszus), Borlai Gergő (dob, súgógép és hangulatfelelős, de erről később…), Schreck Ferenc (pozan), Fekete István (trombita), és Csiszár Péter (szaxofon) jelent meg a színpadon. Az egyetlen újdonság számomra Födő Sándor jelenléte volt, aki ütőhangszereken játszott.
Borlai Gergő olyan jókedvű volt a koncerten, amilyennek még sosem láttam (pedig 15 éve nézem). Nem tudom, mi lelte tegnap, de végig grimaszolta a koncertet, a szó jó értelmében. Őt látva én is végigmosolyogtam a bulit vele együtt.
A játéka igazából most érett be: érzi, hogy mikor kell alázattal közelíteni a zenéhez, olyankor példaértékűen alázatos (ez sokáig hiányzott számomra a játékából), és amikor oda kell dörrenteni, természetesen most is úgy teszi ezt, ahogy arra itthon senki más nem képes. A srác dacol a fizika és a biológia törvényeivel, de ezt ma már minden zeneszerető ember tudja (aki mégsem, annak íme egy vicces, és egy komoly bizonyíték.
A vicces egy groove egy rekesz szilvalekvárral 19 másodpercben:
a komoly pedig egy dobszóló:
Emellett mókamester, és súgógép is volt, amikor a Charlie épp elfelejtett egy sort. Megbízhatósága, sokoldalúsága példaértékű. Simán kinézem belőle, hogy ha a Charlie tüsszentett volna egyet a színpadon, Gergő abban a pillanatban ott lett volna elől egy papírzsebkendővel, miközben hátul dobol… Gergő játékában mégis az a legnagyobb „szemétség”, hogy még csak le sem izzadt…:) Ő is közeledik gyorsaságban és testalkatban Dennis Chambers felé!:-)
Mindenki valakié, Forró szívek háza, Az légy, aki vagy, Zenegép, Hé, nővér, Csak a zene van, Jég dupla whiskyvel, és még egy sor nagyszerű nóta felcsendült, a közönség pedig ritmusra ficánkolt a székében. Charlie előtt le a kalappal, ma is ugyanolyan jól énekel, mint bármikor. Hihetetlenül nagy hangterjedelme van, olyan magasra fel tud menni, ami elképesztő. A számok között vizet ivott, de ezen ő is nevetett… Volt egyetlen szöveg kihagyásos és egy szólóba beleénekléses rövidzárlata is, de annyira profi a zenekar és ő maga is, hogy én még ezt is egy kedves emberi mozzanatnak tudtam be, ami furcsamód inkább adott a produkcióhoz, mintsem elvett belőle.
A szünet után nem sokkal a Rockets zenekar volt a meglepetés vendég. Ezen a ponton picit bajban vagyok, mert nem szeretném az olvasókat becsapni, a zenekart nem szeretném becsmérelni, viszont nem tetszett a csapat. Racionálisan az mindenképpen helyénvaló, hogy nem illett oda a produkció. Egy ilyen igényes koncerten, ahol magas színvonalon kényeztetik a fülünket a zenészek, egyszer csak megjelenik egy olyan csapat, aki mind vizuálisan, mind akusztikusan a 20 évvel ezelőtti Bon Jovi stílussal próbálkozik, és be kell látni, nem ez az útja a Rocketsnek sem, és Charlienak sem. Gépről ment az összes vokál és a billentyű, amit máskor elnéz az ember, de hát a Charlie koncert szerintem nem erről szól.
A Rockets énekese Horváth Ákos, Charlie fia, aki gesztikulációjával, öltözékével olyan benyomást kelt, mint aki nagyon kitalálta magát, de átjön, hogy ez nagyon nem önmaga, nem belülről fakad, amit képvisel. Viszont nagyon kellemes hangi adottságai vannak, legalább olyan jó hangja van, mint az apjának! Fiatal, övé a jövő, keresi az útját. Azért Charlienak is sokáig tartott, mire anno megtalálta…
Végül essen szó a hangosításról. A földszint hatodik sorában, szélen nem nagyon lehetett értelmezni a Lattmann tanár úr basszus futamait, és ezt nagyon sajnálom. Egyébként profi volt! A szaxi olyan hangon sírt, ami hátborzongatóan jó, és a dobos legmélyebb tamja úgy szólt, hogy minden ütés után lifteztek a belső szerveim. Sokkal hangosabb volt az a tam, mint az összes többi, de valahogy még ez is tetszett :) Lehet, hogy elfogult vagyok a Charlie zenekarával szemben?:-)
Hírek
