Amikor már azt hitted, hogy vége a Ganxsta Zolee és a Kartelnek…

És tényleg azt hittük, hogy vége, nem? Itt ez a Zolee, a Döglégy. Kicsoda is ő? Egy celeb. Gáz. Tetovált szereplő különféle szórakoztató műsorokban, ahol nem is káromkodik annyit, mint egyébként. Mostanában. Nem? De nem.

Aztán szeptemberben megérkezett az új korong. Újra belekeveredtek egy kis közelharcba. Ugyanaz a lendület, ugyanaz a hajszolt élet, ugyanaz a környezet – „tisztes polgár, de jól játszol, egész demokratának látszol” – és ugyanaz a kézlegyintés: „már köt a beton lent, a lábadon, irány a folyó, vagy előbb egy golyó?”. Semmi sem változik.

A Föld forog, és mi mindig ugyanabba a pocsolyába lépünk, nincs menekvés. Így élünk, kár tagadni. A Kartel pedig nem tagadja. Mindazt a feszültséget kiordibálja, ami benne van, még köp is egyet-kettőt, aztán folytatja a bulit. Mi van ebben, beletörődés? Kétségbeesés? Harc vagy csak egy seggbe rúgás? Ki mondja meg, ki itt a sztár és ki a gengszter? „Mivel vagyunk szarabbak, mint egy nép, aki menő? Nincsen múlt és nincsen jövő.” Csak ittas, meg ott is...

Ennyi. És kábé a közepétől beindul a boogie, nincs több filozófia, nem számít, kik vagyunk, hol vagyunk, „jó időben vagyunk jó helyen, az élet álom, hát úgy legyen”!

Az album nem csupán kiváló dramaturgiával megszerkesztett egységes üzenet, megjelenésében és megszólalásában egyaránt professzionális munka, de megszületése pillanatától a hazai hard core legjobbjai közé tartozik. Érett és pontos, bár kétségkívül vulgáris látlelet egy kétségkívül vulgáris társadalomról. Nem mentes az öniróniától, cinikus és humoros, erőszakos és mélyen együttérző, olyasmiről mesél, amit mind tudunk, de sohasem mertünk rákérdezni.

Vagy ehhez a műfajhoz nem illik ez a szofisztikált elemző hang? Akkor tessék, lehet egyszerűbben is: „Dög az új vezér, ájjá’ vigyázba!”
 

[2010.06.21.]